Plótinos A lélekkel kapcsolatos nehézségek II (IV. 4 [28]) címmel ellátott értekezésében foglalkozik az égitestek érzékelésével, a kérdés tárgyalása azonban nem szisztematikus, hanem más aporiák összefüggésében jelenik meg. Miután röviden áttekintem az égitestek érzékelésének filozófiatörténeti hátterét, egy látszólagos ellentmondásra mutatok rá Plótinosnál: míg a IV. 4. 8-ból az derül ki, hogy az égitesteknek nincsen tudatos érzékelésük, és így emlékezetük sem, addig a IV. 4. 25, 13–14-ben valamilyen akcidentális (κατὰ συμβεβηκός) látást és hallást is tulajdonít nekik, az utóbbit az imákra korlátozva. Plótinos tisztában van azzal, hogy dilemmába kerül ezzel a kijelentésével: ha az égitestek meghallják az imákat és csak később teljesítik, akkor emlékezniük kell, ha viszont nem emlékeznek, akkor hogyan teljesíthetik az imákat? A dilemmát Plótinos az értekezés utolsó részében a kozmikus szimpátia elméletével oldja föl (IV. 4. 30–42): az imák meghallása és teljesítése az égitesteknél nem tudatos érzékelés és szándékos válasz eredménye, hanem azt a szimpatetikus hatások öntudatlan automatizmusa magyarázza. Tanulmányomban azt szeretném megmutatni, hogy Plótinosnál az égitestek érzékelése elsősorban teodiceai, nem pedig lélekfilozófiai probléma. Először amellett érvelek, hogy Plótinosnál a kozmikus szimpátia elmélete önmagában nem ad kielégítő magyarázatot az imák késleltetett hatására, de az ima és a mágia kapcsolatának a vizsgálata képes erre: a megfelelő ima már varázslás, amelynél a kérés és a hatás szimultánnak tekinthető. Másodszor azt szeretném bemutatni, hogy bár az égitestek akcidentális érzékelését prima facie puszta érzékszervi hatásként érdemes értenünk, mégis jó érvek szólnak amellett, hogy a hallásukat – és talán a látásukat is – inkább a szimpatetikus hatások metaforikus leírásaként értelmezzük.
Az itt közölt fordítás a Moreai Krónika 6777–7164. soráig terjedő részlete, amely I. Anjou Károly és Konradin 1268-ban vívott tagliacozzói ütközetét és az ezt követő eseményeket írja le, különös tekintettel a Károlyt támogató moreai egységek és II. Villehardouin Vilmos achaiai herceg vitézségére. Az epizód főhőse Vilmos, akinek tehetsége és vitézsége révén sikerül elnyernie a győzelmet a csatában Konradin hadai fölött.
Ps.-Longinos Fenségről című művének Hypereidésről szóló fejezete (XXXIV) számos szövegkritikai problémát tartalmaz. A közlemény a mértékadó kiadásokban szereplő, a második alfejezet egyik helyére vonatkozó apparatusbéli megjegyzéseket pontosítja.
A XII. századi bizánci regényekkel a hellénisztikus szerelmi regény műfaja éledt újjá a Komnénos-kor irodalmi ízléséhez és retorikai normáihoz igazodva. A korszakból négy regény maradt fenn, Theodóros Prodromos, Nikétas Eugenianos, Eustathios Makrembolités és Kónstantinos Manassés tollából. A regények nyitójelenetei két tekintetben is kiemelt figyelmet érdemelnek: egyrészt, mivel a bizánci szerzők ezekben és ezekkel világosan kijelölik a művek helyét a görög irodalmi kánonban; másrészt, mivel jó példái annak a szellemes irodalmi játéknak, amely megteremti az ókori és bizánci szövegek szövevényes viszonyrendszerét. A tanulmány e nyitójelenetek szerkezeti és intertextuális vizsgálatán keresztül mutatja be, miként válik a nyitány a műfaji és poétikai önmeghatározás fő színterévé.
A tanulmány a Mosquensis Graecus 368 (Vlad. 240) és a Mosquensis Graecus 207 (Vlad. 250) jelzetű kéziratot tárgyalja, különös tekintettel az általuk megőrzött részletre Niképhoros Blemmydés Διήγησις μερικὴ című önéletrajzából. A szöveg korábbi kiadói, August Heisenberg és Joseph Munitiz nem fértek hozzá e két kódexhez, amelyek szövegét készülő új kritikai kiadásom tekintetbe veszi. A tanulmány alaposan bemutatja a kéziratokban megőrzött szövegváltozatokat, és kapcsolatokat von az önéletrajz többi ránk maradt kéziratának egyes darabjaival.
A tanulmány a XII–XIII. században élt ciszterci szerzetes, Froidmont-i Tamás Odoeporicum et pericula Margaritae Hierosolymitae című művét mutatja be. A mű első felében a szerző mintegy szentéletrajzzá formálja nővére, Beverley-i Margit életrajzát, és a rendíthetetlen hit példaképeként állítja őt olvasói elé. Az eddig ismeretlen szakasz felfedezése új megvilágításba helyezi a művet. A mű második fele Tamás elmélkedő, tanító jellegű beszédét tartalmazza, amelyben a ciszterci rend lelkiségének közvetítésével a szerzetesi élet követésére és a keresztény értékek átadására törekszik. A szöveg egyetlen kiadását Paul Gerhard Schmidt jelentette meg 1986-ban, azonban a mű verses részének 811 sorából csupán 234 sor került kiadásra. Jelenleg egy új, teljes kiadáson dolgozom egy jól olvasható brüsszeli kézirat segítségével.
Az ismert görög tudós, tanár, író és másoló, Michaél Apostolés levelei között fennmaradt néhány levél, melyek címzettje egy bizonyos Laonikos volt. A levelekben szereplő Laonikost Darkó Jenő Laonikos Chalkokondylés athéni történetíróval azonosította. Jelen tanulmányban részletesen bemutatjuk a szóban forgó leveleket, áttekintjük Darkó érveit és a nézetével szemben felhozott ellenérveket. Következtetésünk szerint a két személy nem azonos, Apostolés barátja nem a történetíró Chalkokondylés, hanem Nikolaos Kabbadatos krétai prótopapas volt.
Hypereidés Dióndas ellen című beszédének jelentős töredékét, amely az Archimédés palimpsestusban maradt ránk, korábban Kr. e. 334 tavaszára (Horváth) vagy nyarára (Rhodes) keltezték. Lane Fox nemrégiben a ZPE hasábjain kételyeket fogalmazott meg elsősorban a Kr. e. 334. január–márciusi keltezéssel szemben, és a beszédet Kr. e. 331-re datálta. A tanulmány válasz e javaslatra és a Kr. e. 334. évi keltezés megerősítése.
A tanulmány Pindaros egyik nevezetes ódájának vitatott befejezését vizsgálja. Amellett érvel, hogy az ellentmondásokat is tartalmazó gnómikus passzust nem szabad felszínesen értelmezni, sem mint a győzelmi óda etikai breviáriumát, sem mint iambikus állat-menazsériát, hanem inkább úgy kell felfogni, mint ismeretelméleti gondolatkísérletet, amelyben az „én” különféle kontrasztalakok segítségével határozza meg önmagát. Így az önmegismerésre való felszólítás (72), Pindaros egyik nevezetes crux -a új értelmet nyer, melyben a költői etimológia is szerepet játszik. A jelenség az uralkodói enkómion hagyományához tartozónak bizonyul, melyet a függelékben külön vizsgálunk.
A tanulmány a filozófia mint reprezentatív humántudomány mai mostoha helyzetéből kiindulva azt a kérdést járja körül, hogy vajon valóban „haszontalan-e” (amint azt a döntéshozók hajlamosak felfogni), illetve mit jelez korunkban az ókori görögség e becses örökségének háttérbe szorulása társadalmi, kulturális és politikai szempontból. Ebből a célból a filozófia platóni-aristotelési koncepciójából kiindulva megvizsgálja a görög philosophia fogalmának keletkezéstörténetét (Pythagorasnál, illetve Hérakleitosnál), és kimutatja kontinuitását Sókratésen át Platónig és Aristotelésig. Amellett érvel, hogy legfontosabb értékként a philosophia hátterében a szabadság áll, melynek lehetőségfeltétele a delphoi „önismeret”, saját tudásunk végességének tudata. Ez a tudat (a filozófiai önreflexió) nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is teszi a demokratikus társadalmat alkotó szabad emberek vitapartneri minőségben működő politikai közösségét. Amennyiben egy társadalom az ebben az értelemben felfogott philosophiá t nem műveli vagy elhanyagolja, azt kockáztatja, hogy elveszíti a szabadságot. Ha a szabadságot még értéknek tekintjük, a görög szellemben felfogott philosophia művelése nem egyszerűen „hasznos”, hanem életbevágó.
Az LLDB-Adatbázis adataira építve a császárkori római feliratos anyagon keresztül a római helyesírási színvonal változásait veszem górcső alá. Ennek mérésére, nyomon követésére tökéletesen alkalmas a h használatának vizsgálata, mivel a h -val jelzett fonéma eltűnt a latin nyelv rendszeréből a köztársaság kor végére, a császárkor elejére, de a használata a helyesírásban megmaradt, és így elsőrangú fokmérőjévé vált a műveltség mérésének. A római feliratos corpus azért is kézenfekvő választás, mert a normanyelv Varrótól kezdve Róma-központú volt. Így jól kontrasztálható a grammatikusok és retorikusok műveiből ismert római normanyelvhasználat elmélete, amely Rómát egy absztrakt ideálközpontnak tekintette, a valós római nyelvemlékekkel, elsősorban az alsóbb néprétegek nyelvhasználatát tükröző feliratos anyag gyakorlatával.
A dolgozat a Nagy Szent Gergely halotti beszédének (Greg. Naz. or . 43) bevezetésében olvasható ἐπ’οὐδενὸς οὖν τῶν ἁπάντων οὐκ ἔστιν ἐϕ’ ὅτῳ οὐχὶ τῶν ἁπάντων mondatot tárgyalja. A mondat újkori értelmezése és fordításai Psellos előadására (Psell. or. theol . 98 Gautier) vezethetőek vissza. Psellos beszédének ismertetése és más bizánci magyarázatok bemutatása után az idézetet tartalmazó körmondat új értelmezését adom.
Moravcsik Gyula máig a leghíresebb magyar bizantinológus. Tudományos munkásságát és tanári erényeit azonban nemcsak Magyarországon méltányolták. A tudomány iránti alázata és emberfeletti munkabírása eredményeként megszületett hiánypótló művei külföldön is kivívták a szaktársak elismerését. Az évek során számos tudós társaságnak lett a tagja (olykor alelnöke, elnöke) itthon és külföldön egyaránt. Hat külföldi akadémia választotta külső vagy tiszteleti tagjává, s több rangos – katonai és polgári – kitüntetést kapott. Ezek közül a legjelentősebbnek talán a német Orden Pour le Mérite für Wissenschaften und Künste számított; a rendjel átadására azonban négy évet kellett várnia. A tanulmány ennek okait vizsgálja a korabeli dokumentumok felhasználásával.
Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa Gyóni Mátyás kéziratban fennmaradt szerkesztői jelentését és megjegyzéseit, melyek Trencsényi-Waldapfel Imre Hésiodos-fordításához készültek. Gyóni alapos észrevételei nemcsak a filológia pontosságra, hanem a metrikára és a költői eszközök használatára is kiterjedtek, alapossága példa lehet a mai kutatók számára is.
A tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy Kallimachos Apollón-himnuszának eddig ismeretlen előképére vetítsünk fényt, ez pedig Pratinas híres-hírhedt töredéke. A szatírdrámának is tekintett szöveg nemcsak az Apollón-epifánia sajátos drámaiságára és rétorikai eszközeire világít rá, hanem sajátos művészet-polemikus nyelvezetével új magyarázatot szolgáltat a himnusz stíluskritikai epilógusára. Himnusz és szatírdráma, Apollón és Dionysos együttállása is az alexandriai költő tudatos gondolatkísérletének bizonyul, mely többféle jelentésréteget hordoz.
A lenti forrásközlés részlet Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim De occulta philosophia (A titkos bölcsesség) című művének harmadik könyvéből, amelynek végső célkitűzése az emberi lélek ascensio -ja, felemelkedése, illetve felemelése Istenhez, tehát egyfajta „gyakorlati misztika”. A szerző az egész könyvet nemcsak a reneszánsz mágia kézikönyvének szánta, de egyben vissza kívánta állítani a magus és a magia kifejezések azon feltételezett antik jelentését, amely szerint azok a természet titkait alaposan ismerő bölcset és az ő tudományát jelölték, negatív konnotációk nélkül. Noha számos antik, középkori és kortárs irodalmi és filozófiai művet beépít enciklopédiájába, mégis eredeti ismeretelméleti szempontot képvisel, amennyiben a legmagasabb tudást csak az arra rátermettek, tehát a lelkükben megtisztultak szerezhetik meg, továbbá minden tanulási folyamat a felemelkedés útjának rendelődik alá.
