A gyöngybagoly (Tyto alba) állományai számos európai régióban csökkenő tendenciát mutatnak. Épületlakó fajként speciális költőhelyeinek (különösen a hagyományos mezőgazdasági és egyházi épületekben található fészkelőhelyeknek) megváltozása és eltűnése feltehetően komoly szerepet játszik az állományok változásában. Magyarországon költésük napjainkban is erősen kötődik az egyházi épületekhez. Költőhelyeik védelmében kiemelt szerepe van az épületkezelőknek, mivel támogatásuk nélkül a hosszú távú fajvédelmi intézkedések megvalósítása nehezen képzelhető el. A papok és lelkészek fajjal kapcsolatos ismereteinek és a költőhelyvédelmi intézkedésekhez való hozzáállásának feltárására országos online kérdőíves vizsgálatot végeztünk. Az eredmények alapján az egyházi személyek többsége alapvető fajismerettel rendelkezik a gyöngybagolyról, és a templomokban történő költőhelyvédelmi intézkedésekhez is igen pozitívan viszonyulnak. A válaszok alapján a galambok épületben való jelenléte és az általuk okozott épülethigiéniai és -fenntartási problémák jelentik a leggyakoribb ellenérvet a gyöngybagolyvédelmi tevékenységgel kapcsolatban. Vizsgálatunk alapján a templomépületekhez kötődő gyöngybagolyvédelmi intézkedések társadalmi feltételei Magyarországon alapvetően kedvezőek és adottak.
2024 júliusában a csákvári Nagy-Vásár-hegyen élő fűrészlábú szöcske (Saga pedo) állományának fogás-jelölés-visszafogás vizsgálatát végeztük UV-fényben látható, filctollas jelölések és éjszaka végzett keresések módszerével. A vizsgálat során összesen 20 észlelésünk volt (eltérő napon, eltérő egyed), melyből 11 volt jelölt példány. A visszafogások sikeressége 48%-osnak adódott. A napi elmozdulások mediánjaként 12,7, a legkisebb napi elmozdulásként 4,6, a legnagyobb napi elmozdulásként 43,7 métert mértünk. Az eredmények alapján a vizsgált egyedek aktivitása jelentősen nagyobbnak bizonyult, mint az az eddig publikált adatokból ismert volt. A vizsgált állományt, termőhelyi okokból, szukcessziós növényzetváltozások nem veszélyeztetik, a vadlétszám tolerálható mértékű, megőrzést célzó egyedi természetvédelmi akció tervezése nem szükséges.
A természetvédelmi erdőkezelések célja a vágásos gazdálkodás által homogenizált erdők szerkezetének és fafaj-összetételének változatosabbá tétele, és ezáltal a biodiverzitás fokozása. Kutatásunkban természetvédelmi célú léknyitások hatásait vizsgáltuk kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), mezei juhar (Acer campestre) és házi berkenye (Sorbus domestica) csemetéinek növekedésére, kezeletlen zárterdei kontrollhoz viszonyítva, a fény- és mikroklimatikus viszonyok tükrében. Eredményeink alapján lékek nyitásával úgy növelhető meg az újulati szintre jutó fény mennyisége, hogy közben megőrizhető a zárterdei hűvös-párás mikroklíma. A léknyitás segíti minden vizsgált fafaj csemetéinek növekedését, így megindítható a homogén, zárt állományok szerkezeti heterogenizációja. A megnövekedett fényből az elegyfafajok csemetéi jobban profitáltak, mint a tölgy, a léknyitásokkal tehát a faállomány jövőbeli elegyessége is fokozható.
Munkám során 25 állandó és vonuló énekesmadár-faj befogott egyedeinek éves mennyiségének változását vizsgáltam egy dél-tiszántúli antropogén fás területen. Ehhez 11 916 gyűrűzési adatot használtam fel a 2016 és 2024 közötti kilenc év őszi időszakaiból. A legtöbb faj esetében nem lehet meghatározni egyértelmű trendet, aminek elsődleges oka az állomány nagyságának költési sikertől függő erős évenkénti fluktuációja. A nádasban fészkelő fajok fogásszáma csökkent, a mezőgazdasági területeken fészkelőké stabil volt, de az eredmény egyik esetben sem volt szignifikáns. Az erdei fajok közül a kerti geze fogásszáma szignifikánsan csökkent, míg az ökörszemé és a kis poszátáé szignifikánsan nőtt. Erős növekedés jellemezte a fülemülét is. A terepi adatgyűjtés folytatására a madarak állományának hosszabb távú változásának detektálása miatt is szükség van.
A vak és gyengénlátó emberek számára a természetélmény gyakran nehezen elérhető, pedig mentális jóllétük szempontjából különösen fontos lenne. Láthatatlan Zöld részvételi kutatásunk célja az volt, hogy feltárja, mi segíti a látássérültek számára a természetélmény minél teljesebb átélését. A kutatás során a kollaboratív tervezés eredményeként kvalitatív interjúk, fókuszcsoportos beszélgetések és terepi programok zajlottak. Az eredmények érzékeltetik, hogy a természetélmény egy minden érzékszerven keresztül átélhető, mélyen személyes tapasztalat. A biztonságos társas közeg, ill. a megélt autonómia meghatározó a látássérült személyek számára. Az inkluzív hozzáférést elősegíti a fizikai és infokommunikációs akadálymentesítés, illetve a „hozzáállásbeli akadálymentesség”: az empatikus, nyitott attitűd, a közös tanulás igénye, és a segítői protokoll kidolgozása az érintett intézményeknél.
A vizsgálat a magyar futrinka (Carabus hungaricus) elterjedésének és élőhelyeinek értékelését mutatja be a Dél-Mezőföldön. A faj dél-mezőföldi előfordulását illetően hiányosak az ismereteink, az adatok megerősítésre szorultak. Az élvefogó csapdázással nyert abundanciaadatok azt mutatták, hogy a Dél-Mezőföld a magyar futrinka jelentős előfordulási területe a Kárpát-medencében. A faj kimagasló egyedszámmal fordult elő a bikácsi Ökör-hegyen. A németkéri Hardi-legelőn és a vajtai Nagy-legelőn először tudtuk kimutatni a jelenlétét, eddig ezeken a gyepeken nem volt ismert előfordulási adata. Az élőhelyi tényezők közül a homoki sztyepprétek természetessége, illetve a zsombékoló füvek aránya jelentős pozitív, a legeltetés és a vegetáció-borítottság növekedése szignifikánsan negatív hatást gyakorolt az abundanciára. A kriptogámok (zuzmók, mohák) jelenléte kisebb, de még szignifikáns, a vegetáció magassága nem szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott. Az eredmények alapján megállapítható, hogy a faj védelme érdekében legeltetésből időszakosan kizárt, illetve extenzíven legeltetett, természetes vegetációszerkezetű homoki sztyepprét élőhelymozaikok kijelölése szükséges.
Biological invasions are among the most significant ecological challenges of the 21st century. One of the most notorious invertebrate freshwater invaders in Europe is Procambarus clarkii (Girard, 1852), the red swamp crayfish native to North America. In this study, we organized a large-scale citizen science crayfish removal event in Békásmegyer, Budapest, Hungary, involving local residents in specimen collection using a novel, standardized protocol. In addition to evaluating the effectiveness of the method and engaging the public, we aimed to calculate allometric growth based on field-collected morphological data and to explore further research perspectives arising from such initiatives. Based on the analysis of the 1,194 specimens collected, we found the collection protocol to be highly effective and suitable for further removal events. Over 150 local participants were able to join the collection and follow the protocol, while trained volunteers could measure large-scale biotic data between sampling phases. Our results revealed negative allometric growth in both sexes of P. clarkii, suggesting suboptimal habitat conditions and raising further questions about the studied population. Overall, we conclude that citizen science-based removal events could serve as a valuable supplement to professional habitat management efforts.
A gyepek restaurációja diverzitásuk és ökoszisztéma-szolgáltatásaik helyreállítása érdekében kulcsfontosságú, a restaurált gyepek fennmaradása azonban társadalmi és gazdasági okokból kihívást jelent. Ezek a gyepek korlátozott fajkészletükből adódóan érzékenyebbek lehetnek a zavarásokra, de ezen a téren jelentős a tudáshiány. Vizsgálatunkban fű- (Festuca psuedovina Hack.) és diverz (20 honos kétszikű faj) magkeverék időben eltolt vetésének hatását vizsgáltuk a gyeprekonstrukcióra, és beszántást követően a vegetáció helyreállására. Azt találtuk, hogy a két magkeverék egyidejű, vagy legfeljebb egy év különbséggel történő vetése eredményezi a legnagyobb fajgazdagságot, a legsikeresebb gyomelnyomást és beszántást követően a legsikeresebb helyreállást. Ugyanakkor a restaurált gyepeknek több évre van szükségük, míg ellenállóvá válnak a zavarásokkal szemben, vagyis a vegetáció helyreállásának sikere a vegetáció korával párhuzamosan nő. A vetést követő kétévnyi vegetációfejlődés már biztosítja a beszántás okozta gyomosodás meggátlását. A diverz magkeverék fajainak viszont legalább négy évre van szükségük, hogy a zavarás után a gyepi fajgazdagság helyreállítását biztosítsák. A vegetációfejlődés során a fűdominancia kialakulását a mérsékelt zavarás csökkenti, ezért az optimális posztrestaurációs kezelés kiválasztása elengedhetetlen.
Természetközeli élőhelyeink megőrzése a jelenlegi klimatikus, inváziós és gazdálkodási környezetben számos kihívással terhelt. A Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság az utóbbi évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt fektet a tervezett, tudományosan megalapozott élőhelykezelések belső folyamatainak kidolgozására. Jelen tanulmányban az ún. „nagyvizites” élőhelykezelési módszertant ismertetjük, melynek célja a természetvédelmi élőhelykezelés intézményesítése, természetközeli élőhelyeink megőrzésének hatékonyabbá tétele. A módszertan legfontosabb elemei az ökológiai szempontú koncepció, a közös tudásalkotás és a rendszeres terepi egyeztetések. A „nagyvizites” módszertan első lépése a terület megismerése (pl. ökológiai adottságok, történetiség, vegetációdinamika). A terület adottságai ismeretében kezdődik meg a koncepció előkészítése. A koncepció készítése során történik meg az első terepi egyeztetés („nagyvizit”), ahol a koncepció részletes átbeszélése, finomítása és elfogadása zajlik, illetve megfogalmazódnak a koncepciónak megfelelő első elvégezhető beavatkozások is. A beavatkozás előtt további ökológiai szempontú részletes egyeztetések zajlanak, majd a beavatkozás után monitorozással történik a hatás nyomonkövetése. Az ún. „visszatérő nagyvizitek” során történik meg a beavatkozások közös értékelése, a jövőbeli beavatkozások tervezése és adott esetben a koncepció módosítása. A módszertan alkalmazása során szerzett tapasztalataink alapján úgy gondoljuk, hogy jelentősen növelheti a természeti értékeink megőrzésének hatékonyságát, ha a fontosabbnak ítélt természetvédelmi élőhelykezelési kérdésekben (pl. egy különösen értékes terület kezelése vagy egy restaurációs beavatkozás) elkészül egy közös tudásalkotáson alapuló, ökológiai szempontú koncepció, és a beavatkozások tervezését és kivitelezését rendszeres ökológiai szempontú terepi egyeztetések kísérik.
Világszerte súlyos természetvédelmi és gazdasági problémát okoznak az idegenhonos inváziós fajok. Az amerikai nyérc (Neogale vison) – egy nagy ökológiai plaszticitású szemiakvatikus menyétféle – Európában már meghonosodott, Magyarországon viszont csak az utóbbi években felbukkant inváziós faj. Az első vadon élő példányt 1988-ban észlelték Békés vármegyében, ahonnan nincs tudomásunk frissebb megfigyelésekről. A médiából és közösségi médiából származó információk alapján ismert azonban, hogy elsősorban a Szigetközben megkezdődött a faj terjedése. Az országon belüli jelenlegi elterjedésével és állománynagyságával kapcsolatban nem állnak rendelkezésre szisztematikus terepi felméréseken alapuló adatok. Vizsgálatunkban célul tűztük ki, hogy a feltételezett terjeszkedési útvonal, a szigetközi Duna-szakasz környékén minél több információt szerezzünk be a faj előfordulásáról, hólabda módszerrel kiválasztott adatközlők telefonos megkérdezésével és célzott internetes kereséssel. Az általunk megkeresett helyben lakó, illetve a Szigetközt jól ismerő, gyakran látogató 22 adatközlő 51 megfigyelésről számolt be, ami alapján 38 különböző előfordulási helyre derült fény a térségben, Dunakiliti és Ásványráró települések között meglehetősen szétszóródva. Ezen megfigyelések közül 16-ot fotók is igazolnak. Az inváziós fajokkal szembeni védekezés sikere nagyban függ a védekezés megkezdésének idejétől. Az amerikai nyérc magyarországi megjelenését megelőzni már nem lehet, az inváziószerű szétterjedés azonban még sikerrel kordában tartható megfelelő cselekvési tervek megalkotásával és végrehajtásával. Az előfordulási adatok bemutatásával a folyamat elindításához szeretnénk hozzájárulni, a probléma jelentőségére és a megoldáskeresés sürgősségére szeretnénk felhívni a figyelmet.
Kutatásunk során három hosszútávú vonuló, de eltérő élőhelyeken előforduló poszátaféle pihenőhely-használatát vizsgáltuk egy délkelet-magyarországi ezüstfa-dominálta fás területen és a hozzá csatlakozó kiszáradt csatorna mentén. A 2016 és 2023 közötti őszi időszakból származó 1854 gyűrűzési és 261 visszafogási adatot dolgoztunk fel. Azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy a madarak mennyi időt töltenek el a vizsgálati területen, ez idő alatt hogyan változik a raktározott testzsírjuk mennyisége, és ezzel a raktározott zsírral mekkora távolság megtételére képesek. Eredményeink szerint a terület hasonló szerepet tölt be az átvonuló madaraknál, mint a természetes élőhelyek, ezért is volna fontos az idegenhonos fás területek jogilag történő védettsége.
A vadászati célú etetőhelyek felhagyását követő változások eddig kevéssé ismertek, különösen a talajmagbankot érintően. A Mátra hegységben ezért 3 db, eltérő ideje (1, 8 és 10 éve) felhagyott etetőhelyen egy korábbi tavaszi mellett egy őszi magbankmintavételt is végeztünk. Eredményeink alapján jól kimutatható volt, hogy az őszi mintákban több faj több magja volt jelen, s minden esetben nagyobb volt a gyomfajok és magvaik aránya is. A legjelentősebb eltéréseket a felszíni vegetációt és a magbankot illetően is a leginkább zavart, egy éve felhagyott szórón tapasztaltuk. A növényzetben jellemző évközi változások jól kimutathatóak voltak a magbankból is, azaz feltehetőleg az egykori használatból eredő perzisztens gyommagbank mellett a helyi magszórásnak is szerepe lehet e helyszíneken. Mindezek jelentősen hátráltathatják az érintett gyepterületek regenerációját, illetve – egy esetleges újabb zavarás esetén – a klímaváltozás hatásai mellett akár egy újabb invázióhoz is vezethetnek.
A természetvédelmi üzenetek megfogalmazásának régi dilemmája, hogy az optimista vagy pesszimista üzenetek képesek-e erősebb hatást elérni az olvasók között. Ugyanakkor a problémát illetően hazai adatok alig állnak rendelkezésre. Vizsgálatunk során kétféle megközelítésből vizsgáltuk a kérdést. Elkészítettük egy természetvédelmi hír pozitív és negatív hangvételű változatát, melyeket a közösségi médiában osztottunk meg, követve mindkettő hatásait. Másrészt két hírportál optimista és pesszimista témájú híreiből készített adatbázist elemeztünk. Míg az átdolgozott hír, valamint a Greenfo oldalairól származó adatok alapján a pesszimista üzenetek látszanak sikeresebbnek, addig a National Geographic Magyarország oldalairól származó információk alapján a pozitív üzenetek szerepeltek jobban. Eredmények rámutatnak, hogy a pozitív vagy negatív hangvétel önmagában nem garantálja a hatékony kommunikációt. A célcsoport igényeinek megfelelően szükséges az optimista és pesszimista üzenetek egyensúlyának megteremtése.
Az ENSZ „ökoszisztémák helyreállításának évtizede” világszerte új lendületet adott az élőhely-restaurációs projekteknek. Bár általános egyetértés van azzal kapcsolatban, hogy szabályozni kell a restaurációs célokra használt honos fajok magjainak transzferjét, sok esetben a magok származásával kapcsolatos vita nehézségeket okoz a gyakorlati megvalósításban. Vizsgálatunkban elemeztük a helyi és távoli forrásból származó magok használatának előnyeit, hátrányait, valamint felmértük a hazai restaurációval foglalkozó kutatók, gyakorlati szakemberek és más természetvédelmi területen dolgozó kutatók véleményét a kérdésről. A további kutatások és az azonnali beavatkozások prioritásával kapcsolatos attitűdök jelentősen eltértek a kutatók és a gyakorlati szakemberek körében. Eredményeink alapján javaslatot tettünk egy döntéstámogató keretrendszerre, amely segíthet a konszenzus kialakításában.
203 évvel ezelőtt, 1820-ban gróf Semsey Lajos átadta Balmazújvárosnak Magdolna területén lévő gyepeit, szántóit, melyet a város közlegelőként hasznosított, és amelyet azóta is legelőként használnak. Korábban a területet viszonylag rövid ideig, hozzávetőlegesen 50-80 évig szántották. Magdolnát két szikes tó/lapos, ill. körülöttük szikes gyepek és nagy kiterjedésű löszpusztagyepek (Salvio-Festucetum) alkotják. A parlagok mellett kis méretű, felszántatlan löszgyepfoltok is vannak. Feltűnő a különbség a magas természetességű felszántatlan ősgyepek és a legfeljebb közepes természetességű óparlagok között, pedig mind a propagulum, mind az azokat szállító legelő állat rendelkezésre állt az elmúlt 203 évben. A parlagok és az ősgyepek közötti különbséget 17 térsorozati mintavétellel vizsgáltuk, mérve az alfa- és béta-diverzitást. Eredményeink szerint a parlagoknak nincs önálló fajkészletük, az ősgyepek szegényebb változatainak tekinthetőek. A faj-area görbék alapján minden térléptékben élesen elkülönülnek az ősgyepek és a parlagok. Ősgyeppel érintkező parlag estében a határvonaltól távolodva szerkezeti grádiens nem figyelhető meg. Azok a fajok, amik átléptek a parlag területére, azon bárhol megjelenhetnek, de az ősgyepek felé kissé nő a gyakoriságuk. Kolonizáló front nincs. Az óparlagok nem egységesek, van közöttük jobb (kis térléptékben az ősgyepekét megközelítő, de azt el nem érő) szerkezetű is, de ez is fajszegény. A vizsgált területen 203 év kevés volt a regenerációra. Úgy tűnik, a Tiszántúlon a máig megmaradt ősi Salvio-Festucetum foltokra emberi léptékben nem tekinthetünk propagulumforrásként a löszgyep-specialista fajok tekintélyes része esetében, ha természetvédelmi célú spontán regeneráció a célunk. A továbblépést – és talán a megoldást – a spontán nem terjedő fajok dokumentált és nyomon követett betelepítésének kísérletei jelenthetik.
Az ökológiai restauráció létfontosságú a növényi invázió korlátozásában, az inváziókontroll és a biotikus rezisztencia növelése révén. Hipotézisünk szerint az elsőbbségi hatással, a honos fajok megnövelt propagulumnyomásával, valamint a jelleghasonlósággal erősíthető az invázió elleni biotikus rezisztencia. Kutatásunkban homokpusztagyepi modell fajokkal, kontrollált kísérletben teszteltük három különböző életformát és funkcionális csoportot képviselő inváziós faj és négy, jellegükben eltérő mértékben hasonló honos növényfaj kompetícióját. Az Asclepias syriaca esetében a magmennyiség és a jellegükben hasonlóbb vetett fajok voltak meghatározóak. A Conyza canadensis esetében mindhárom tényező szignifikáns hatással bírt. A Tragus racemosus esetében a honos fajok elsőbbségi vetése hátráltatta a csíranövények megtelepedését. Eredményeink alapján az inváziós fajok korlátozhatóak honos fajok vetésével, különösen nagyobb magsűrűség, valamint magkeverék használata esetén, továbbá, ha biztosítani tudjuk a honos fajok korábbi megtelepedését.
A városi folyószakaszok rehabilitációja gyakran kedvezőtlen állapotuk és a zöldinfrastruktúra-rendszerben elfoglalt szerepük miatt napjainkban egyre fontosabbá válik. A helyi lakosság bevonása hasznos lépése lehet ezeknek a projekteknek. Jelen kutatásban célunk a lakosság által érzékelt természetesség és esztétikai érték, illetve ezek összefüggéseinek feltárása folyóparti tájak esetében. Fényképeket tartalmazó online kérdőíves felméréssel végeztük vizsgálatainkat három Zagyva menti település bevonásával. Eredményeink alapján a lakosság számára fontos a táj esztétikai értékének megítélésében az észlelt természetesség, főként a meder és a vegetáció esetében; azonban az épített elemek esztétikai értéke pozitívabb, mint a természetességük megítélése. Az észlelt természetesség a legtöbb vizsgált szempont esetében megfelel az ökológiai természetességnek (pl. part menti fás vegetáció aránya és természetessége, mederbeli növényzet aránya, épített elemek jelenléte). A holtfák mederben való jelenlétét azonban kimondottan kedvezőtlennek ítélik esztétikai szempontból, ezért ennek természetvédelmi előnyeit környezeti nevelési, szemléletformálási projektek keretében is fontos lehet bemutatni.
A kaszálás az egyik legelterjedtebb gyepkezelési módszer Európában, mely megfelelően végezve alkalmas számos gyeptípus magas diverzitásának megőrzésére. A nagy területeken, rövid idő alatt végzett kaszálás az ízeltlábúak jelentős direkt mortalitását okozza, emellett csökkenti a gyep mikrohabitat-diverzitását, homogenizálja a mikroklimatikus viszonyokat, mely negatív hatással van az ízeltlábúakra. Kutatásunk célja, hogy a kaszálókon, részben az ízeltlábú-fauna megőrzése miatt kialakított búvósávok természetvédelmi hatékonyságát feltárjuk. Vizsgálatunk során fűháló és talajcsapdák segítségével gyűjtött mintákból faji szintig meghatároztuk az egyenesszárnyúakat, poloskákat, futóbogarakat és a pókokat. A fajszám- és abundanciaadatokat kevert lineáris modellek segítségével értékeltük. A kaszálás alól kizárt területeken jelentősen magasabb ízeltlábú-fajszámot és abundanciát mutattunk ki, mint a kaszált területeken, mely hatások a növényzeten élő, elsősorban herbivór ízeltlábúak esetén erősebbek voltak, mint a talajfelszíni ragadozók esetén. Eredményeink azt bizonyítják, hogy a kaszálatlan búvósávok magas denzitású és diverz ízeltlábú-közösségeknek adnak otthont, ezáltal kulcsfontosságú szerepet játszanak a gyepi ízeltlábúak megőrzésében.
Az eszköz nélküli halászathoz és rákászathoz köthető hagyományos ökológiai tudás egyes szegmensei élelemszerző, de rekreációs céllal is a világ számos táján napjainkig fennmaradtak. A jelenséget a néprajzi irodalomnak köszönhetően a Kárpát-medencében is közel két évszázadon keresztül viszonylagos alapossággal dokumentálták. Mivel a tevékenységet közvetetten lehetővé tevő, a természettel szoros közelségben élő gazdálkodó életmód egészen az 1970-es vagy a 1980-as évek végéig, vagy helyenként akár tovább is gyakorolva volt, így az eszköz nélküli halászat egy spontán megfigyelése után feltételeztem, hogy a témakörhöz kapcsolódó ismeretek legalább egy része túlélte a modernizációt, és máig fennmaradt a régióban. Munkám során ennek megfelelően szerettem volna találni még legalább néhány olyan személyt, aki gyakorolta vagy napjainkban is gyakorolja az eszköz nélküli halászatot és rákászatot a régiónkban, valamint képes a tevékenység módszertani részleteiről, természetvédelmi vonatkozásairól és kulturális hátteréről is beszámolni. 2022 augusztusában ennek érdekében a romániai Sóvidék környékén kerestem fel és szólítottam meg interjúkészítés szándékával a téma ismerőit, 2022 augusztusa és decembere között Magyarországon ezt kiegészítettem az Északi-középhegységre és a Felső-Tisza vidékére koncentrált online megkeresésekkel, végül 2023 augusztusában a szerbiai Vajdaság nyugat-bácskai körzetében, illetve a horvátországi Drávaszög keleti részén kutattam az eszköz nélküli halászat és rákászat gyakorlói után. A meglátogatott négy országban összesen tizenhat személyt találtam, aki beszélgetést tudott fenntartani a témában, közülük tizenegy személlyel tudtam rögzített interjút készíteni. Az interjúalanyok a hagyományosan ismert öt eszköz nélküli halászati módszer közül négyről számoltak be. A beszélgetések során összesen nyolc halfaj vagy taxon eszköz nélküli halászata merült fel, a résztvevők ezenkívül az eszköz nélküli rákászat módszertanához is tudtak szórványos adalékokkal szolgálni. Mindezek alapján úgy tűnik, az eszköz nélküli halászat és rákászat egyes ismeretei minden régi és új tiltás, valamint életmódbeli változás ellenére is máig élnek a tájban. A tevékenység az interjúk alapján kulturálisan szabályozott és fenntartható gyakorlattal rendelkezik, mely nem járt és ma sem jár jelentős hal- vagy rákállomány-csökkenéssel, vagy populációk kipusztulásával, illetve legtöbbször mentes a megszaladási jelenségektől, mely alól csak a kevés invazív módszer alkalmazása, vagy néhány eszköz nélküli halász alkalmi mohó attitűdje jelenthet kivételt.
A természetvédelmi élőhelykezelési céllal visszatelepített bölények (Bison bonasus (Linnaeus,1958)) élőhelyhasználatát, táplálékpreferenciáját vizsgáltuk 2020/21-ben az Őrségi Nemzeti Park Kondorfa Hegy-völgy Vadon Területén. Elvégeztük a friss hullatékminták mikroszövettani elemzését és vegetációs felmérést, aminek segítségével kiszámoltuk a növényfajok preferenciájának mértékét. A bölények az egyszikű fűféléket júniusi csúccsal egész évben fogyasztották, míg a kétszikű lágyszárúak főként virágzásuk idején (május és októberi csúccsal) kerültek az étrendbe. A fásszárúakat a bölények egész évben kedvelték, különösen novembertől márciusig, a legfőbb tápnövényük a közönséges gyertyán (Carpinus betulus) és a kökény (Prunus spinosa). A fenyőfélék kisebb preferenciája júliustól decemberig növekszik. Az étrend szezonális változatosságának lehetőségét a fajgazdag kínálat – gyepek és erdők mozaikos jelenléte – biztosította.
