According to a legendary story, in the early 1920s, a foreigner bomb expert appeared among the Korean independence fighters, who was a former Hungarian soldier from World War I. The author attempted to identify the mysterious Hungarian figure using archival documents. The research follow the life of the story’s Korean protagonist to 1950s North Korea.
Reguly Antal (1819–1858) utazó, a magyar tudomány jeles személyisége, aki elsősorban a fnnugor népek körében végzett páratlanul gazdag nyelvészeti és néprajzi gyűjtőmunkájáról vált híressé. Mindemellett a földrajz és a térképészet területén is maradandót alkotott: 1846ban Szentpéterváron – döntően a saját terepi vázlataira támaszkodva – elkészítette az Urál hegység északi vidékeinek első részletes térképét, amely még napjainkban is értékes forrásul szolgál több tudományterület kutatásaihoz. Reguly számos új információt hozott az európai ember számára addig jórészt ismeretlen északuráli területekről, továbbá elévülhetetlen érdemeket szerzett az obiugor nyelvek és kultúrák megismerésében.
Gubányi Károly, az ismert vasútépítő mérnök és ausztráliai farmer már életében legendás személyiséggé vált. Ezt részben az általa bejárt távoli, egzotikus vidékeknek köszönhette, másrészt viszont szerény és visszahúzódó jellemének, hiszen mindvégig kerülte a felhajtást, és tudatosan elutasította a pozíciókat, illetve elismeréseket. Könyvei, mindenekelőtt az Ausztrália révén az utókor sohasem felejtette el, de évtizedeken keresztül adós maradt a részletes életrajzával és tudományos hagyatékának a feldolgozásával. Ez a munka 2022ben, az Ausztrália új, magyar–angol nyelvű változatának megjelenésével vette kezdetét. Jelen tanulmány e kutatáshoz kapcsolódva mutatja be a tudós mérnök életét és működését.
Weltmann Ferenc és Rózsa hegedűvirtuózok pályafutása Hubay Jenő zeneiskolájából Bécs, Párizs, Oostende, Róma, majd Berlin és London leghíresebb koncerttermein át Japánig ívelt, ahol zenei sikereik mellett a társasági élet és a magyar közösség elismert tagjai lettek.
Ghós Eta (Boglár Etelka) (1911–1963) Kánti Csandra Ghós neves bengáli költőhöz ment férjhez, és Rabindranáth Tagór közvetlen közelében élt Sántinikétanban. Sikeresen beilleszkedett új környezetébe, gyakorlatilag indiaivá vált. Férje halála után is Indiában maradt, könyvtárosként dolgozott Sántinikétanban. Elévülhetetlen érdeme, hogy az első volt, aki Rabindranáth Tagór magyar kapcsolatait kutatta, és ismereteinket a költő magyarországi tartózkodásáról fontos dokumentumokkal gazdagította.
A váci, Pápa Irén néven született Haár Irénnek különleges, kontinenseken átívelő sors jutott. Fényképész férjével, Haár Ferenccel 1937ben indultak útnak Magyarországról, és két évet töltöttek Párizsban, ahol férje előkelő helyen, az operaház közelében fotóstúdiót működtetett. Férje Párizsban igazi baráti kapcsolatba került a jó nevű Hirosi Kavazoe japán flmforgalmazóval, aki 1939ben hazatértükkor felajánlotta, hogy tartsanak vele Japánba. Örömmel elfogadták a meghívást. A Japán Alapítvány ösztöndíjat adott férje számára azzal a feladattal, hogy Japán történelmi helyeit és látványosságait saját, azaz Haárstílusban felvételeken rögzítse. Néhány sikeres év után a várható háborús események miatt, a legtöbb más külföldi lakoshoz hasonlóan őket is kitelepítették egy hegyvidéki régióba. Japán megszállása alatt Irén három kisgyermekének nevelése mellett sokat segített a laborálási munkákban. Kitűnő szakács volt, vendégei biztatására világhírt nyert éttermet nyitott Tokió belvárosában, a Ginzán. A Haár család 1959ben vándorolt ki Honoluluba.
Az első világháború alatt több ezer honftársunk került Szibériának a legtávolabbi csücskébe, a vlagyivosztoki lágerbe, a Pervaja Recskába. Ide került Sikos János, a zseniális magyar mechanikus, aki bármit meg tudott javítani, és újat is tudott építeni. Tehetségének köszönhetően sorsa nem hadifogolysors, hanem egy kreatív vállalkozóé, amely igazán Japánban teljesedett ki, mérnökként és családapaként.
A tanulmányban röviden vázoljuk Almásy György életét és munkásságát, két közép-ázsiai utazásának rövid leírását (1900 és 1906). Almásy György Vámbéry Ármin nyomdokán indult el Közép-Ázsiába a 20. század elején. Akkora már az Orosz Birodalom gyarmatosította a térséget, és a vasútvonalak is kiépültek (Kaszpi-tenger és Taskent/ Andidzsán, Almati és Orenburg). Almásy nem álruhában, hanem a helyi cári közigazgatás vendégeként utazott. Rövid utazást tett Kazakföldön a Balkas-tóhóz, de igazán Kirgizföld és a Tiensan (Alatau) hegyei, az ott élő kirgiz nomádok érintették meg. Első útjáról (1900) egy 730 oldalas könyvben számolt be. Második expedíciójára (1906) Prinz Gyula geográfus is elkísérte, de útjaik hamar elváltak. Almásy rövid utazást tett Kínába (Hszincsiang tartomány, Tekesz völgye). Második útjáról egy kirgiz legénnyel tért haza. Turgan Berdike-úlu éveket élt Almásy családjával, ahol a kirgiz Manasz eposz részleteit fordították Almásyval. Végül csak egy 72 soros részlet jelent meg belőle, és Turgan is nyomtalanul eltűnt az Almásyak borostyánkői kastélyából.
Baráthosi Balogh Benedek a hazai keletkutatás kevéssé ismert személyisége. Munkássága különösen izgalmas a Koreai-félsziget kulturális viszonyainak a tanulmányozása szempontjából, ugyanis a magyar néprajzkutató 1907-ben „fapados turistaként” keresztezte az akkor még egységes félszigetet. A tanulmány bemutatja Baráthosi életét, megfgyeléseit a Koreaifélszigeten, valamint 1929ben megjelent Koreamonográfáját is, amely hazánkban az első olyan önálló kiadvány, amely kizárólag a keletázsiai ország viszonyaival foglalkozik.
A tanulmány bemutatja, hogy miként jelent meg Magyarországon a Koreaifélsziget nyelve és kultúrája iránti érdeklődés, valamint – jelenlegi ismereteink szerint – ki volt az első magyar, aki kísérletet tett a koreai nyelv elsajátítására. Hazánkban a koreai kultúra elmélyültebb tanulmányozása az 1950es évek elején kezdődött meg, ugyanakkor abban az időben ez – sajnálatos módon – nem járt együtt egy intézményesített szellemi műhely létrehozásával –, a szerző kutatásai során feltárta ennek okait is. Az intézményesített keretek csak a magyarországi rendszerváltozás idején kezdtek kialakulni. A tanulmány bemutatja a hazai Koreakutatás úttörő személyiségeit is.
A tanulmány Sass Brunner Erzsébet (1889–1950) és leánya, Brunner Erzsébet (1910–2001) festőművészek munkásságán keresztül, konkrét példákon mutatja be a kultúrák közötti kommunikáció lehetőségeit és csapdáit. A két magyar művész 1929-ben vágott neki a világnak, hogy Itálián, Líbián és Egyiptomon át eljussanak Indiába. Innen 1935-ben indultak tovább Japánba, az Egyesült Államokba, majd Angliába. 1938-ban rövid időre hazautaztak Magyarországra, de hamarosan visszatértek Indiába, és végleg ott telepedtek le. Művészetük ott teljesedett ki igazán, bámulatos azonosulási képességgel szívták magukba az ország kultúráját, szellemi örökségét. Az Európából hozott festészeti látásmód és India ősi szellemisége sajátos szintézisre lépett művészetükben. A Brunnerek kultúrák közötti közvetítő szerepe, illetve hazai és külföldi recepciójuk számos következtetés levonására alkalmas a kultúrák közötti kommunikáció kérdéseinek a vizsgálatában.
Kontinenseken keresztül vezető életútja Erdélyből indult. Budapesten végezte iskoláit, építészeknél dolgozott, de érdeklődése a szociofotózás felé fordult, és csatlakozott a Munkakör mozgalomhoz. Kivételes a fényképkészítési látásmódja, született fotóstehetség volt. Letette a mestervizsgát, és megnyitotta első fotóműtermét. 1934ben megnősült, felesége Pápa Irén volt. Pályázatokon indult, és díjakat nyert. A Műcsarnokban rendezett Magyar nemzeti nyomtatványkiállítás teljes fotóanyagát felesége közreműködésével készítette el. Ennek köszönhetően hírnevet szerzett Európában is. Két díjnyertes felvételét kiállították az 1937es párizsi világkiállításon. Párizsba beleszeretve költöztek ki a fények városába, ahonnan életútja Japánon át, az Egyesült Államok szigetállamáig, egészen Hawaiiig vezetett. Hatalmas út volt ez a Munkakörtől a zen buddhizmusig. 1981es budapesti útján így nyilatkozott: „Magyarország a származást, az emberré nevelkedést s a véremmé vált kulturális tradíciót jelenti nekem még ma is. […] Akárhol voltam a világon, mindenhol igyekeztem tenni valamit a magyar kultúráért.”
Az MTA Könyvtár Keleti Gyűjteménye 1951 óta a magyar keletkutatás alapkönyvtára. Ez a dátum azonban csak az önálló különgyűjteményként való működésnek a kezdete, mert a kéziratok, könyvek, folyóiratok gyűjtése közel kétszáz évre tekint vis - sza. A 2025ben bicentenáriumát ünneplő Akadémia megalapítását egy évvel követte a könyvtár létrehozása, és ez éppen abban az időben történt, amikor a magyarság őshazája, a nép és a nyelv eredetének tisztázása központi kérdés volt. E témakörök kutatói, a keleti országokat felkereső utazók és tudósok gyűjtései, valamint saját kézirataik az ország első tudományos testületének a könyvtárába kerültek. A könyvtártörténeti tanulmány bemutatja a fő gyűjteményi egységeket és azt a sokoldalú tevékenységet, amelyet a Keleti Gyűjtemény a szakma dokumentum és információellátása, illetve a Kelettel kapcsolatos ismeretek széles körű megismertetése érdekében végez.
Georgette Coty (1922–2005) holokauszttúlélőként, a kommunizmus elől emigrált Ausztráliába, majd onnan a spirituális útkeresés vitte Indiába. Pondicherryben a Srí Aurobindó Ásramba költözött, és ott folytatta alkotó tevékenységét íróként, költőként, esszéistaként. Könyvet jelentetett meg magyar nyelven Srí Aurobindó életéről, és magyarra fordította a Mester Az Anya című munkáját.
Hudec (Hugyecz) László, akit ma a két világháború közötti Sanghaj egyik legjelesebb építészeként tartanak számon Kínában, 2008 után került Magyarországon a közönség érdeklődésének a középpontjába. Sanghaj építészetét vagy a kínai modernizmust bemutató kiadványokban kiemelkedő helyen szerepeltek legjelentősebb épületei (például Park Hotel, Grand Theatre, Green House), de a 2008ban első alkalommal szervezett Hudecemlékév nyomán a város újra felfedezte. Azóta is folyamatosan bővül a munkásságával foglalkozó kínai szakirodalom, és népszerűségét mutatja, hogy 2016ban Sanghaj lakossága a város 100 legfontosabb személyisége közé is beválasztotta. Építészeti hagyatéka mind mennyiségében – közel 60 épülete közül 33 a város jegyezett kulturális öröksége –, mind sokszínűségében – tervezett gyárat, kórházat, templomot, iskolát, szállodát, bankot, színházat, klubházat, bérházat, magán villát – egyedülállóan gazdagHudec (Hugyecz) László, akit ma a két világháború közötti Sanghaj egyik legjelesebb építészeként tartanak számon Kínában, 2008 után került Magyarországon a közönség érdeklődésének a középpontjába. Sanghaj építészetét vagy a kínai modernizmust bemutató kiadványokban kiemelkedő helyen szerepeltek legjelentősebb épületei (például Park Hotel, Grand Theatre, Green House), de a 2008ban első alkalommal szervezett Hudecemlékév nyomán a város újra felfedezte. Azóta is folyamatosan bővül a munkásságával foglalkozó kínai szakirodalom, és népszerűségét mutatja, hogy 2016ban Sanghaj lakossága a város 100 legfontosabb személyisége közé is beválasztotta. Építészeti hagyatéka mind mennyiségében – közel 60 épülete közül 33 a város jegyezett kulturális öröksége –, mind sokszínűségében – tervezett gyárat, kórházat, templomot, iskolát, szállodát, bankot, színházat, klubházat, bérházat, magán villát – egyedülállóan gazdag.
Leitner Gottlieb Vilmos (1840–1899) alapítója és első igazgatója volt a láhóri Government Collegenak. Fontos szerepet játszott az Oriental College létrehozásában is és abban, hogy ezeket az intézményeket 1882ben sikerült egyetemi rangra emelni, és ezzel megszületett a mai napig fennálló Pandzsábi Egyetem. Emellett még számos iskolát, irodalmi egyesületet, közkönyvtárat és tudományos folyóiratot is alapított. Antropológiai kutatásai során ellátogatott Kasmírba, Ladákhba és Dardisztánba. Phuktalban meglátogatta a kolostort, ahol Csoma tibeti nyelvet tanult. Ő volt az első, aki felfgyelt Gandhára művészetére, és használta a „görög–indiai művészet” kifejezést.
A három „koronázó”darbár (1877, 1903, 1911) közül csak az utolsó, 1911es ünnepségen jelent meg személyesen is az uralkodó, az első kettőn az alkirályok, lord Lytton, illetve lord Curzon képviselték őt, de mindháromra Delhiben és nem Kalkuttában, az alkirály indiai székhelyén került sor. Ennek az volt a jelentősége, hogy a brit uralkodó India császáraként a nagymogulok utódjának tekintette magát, akiknek Delhiben volt a székhelyük. Delhit azonban csak 1911ben V. György tette meg az Indiai Császárság fővárosává. A magyar napilapok mindhárom eseményről beszámoltak, de az 1911es darbárról szóló tudósításoknak azért volt különleges jelentősége, mert akkor Ferenczy Árpád a helyszínről küldött részletes cikkeit olvashatta a Budapesti Hírlap közönsége. Az események és a helyszín bemutatásán kívül Ferenczy találkozott a Delhiben élő magyarokkal is. Tanulmányomban bemutatom Ferenczy Árpád kalandokban gazdag életét és műveit is.
Fábri Károly Lajos régész, művészettörténész, múzeumi kurátor, professzor, India első művészetkritikusa volt. India iránti érdeklődését többek között Umrao Singh SherGil ösztönözte, és Stein Aurél segítette leginkább, aki meghívta őt első iráni expedíciójára. Miután a budapesti egyetemen nem tudott elhelyezkedni, Stein Aurél támogatásával Indiában kezdett el tanítani, majd muzeológusként dolgozott. India függetlenné válásakor hagyta el Lahórt, és Delhiben telepedett le, ahol művészetkritikusként számtalan cikket írt, tanított, és jelentős hatással volt több művész pályájára. Nevéhez fűződik az odisszi tánc újrafelfedezése is.
Székács Imre élete és munkássága közgazdászként, külkereskedőként szorosan kötődik Kelet, DélkeletÁzsiához, de számos afrikai és közelkeleti országhoz is. Különösen fontos szerepet játszott életében Japán, ahol évekig dolgozott a Külkereskedelmi Minisztérium kiküldöttjeként. 1960ban létrehozta Tokióban a Kereskedelmi Kirendeltséget, beindítva és megerősítve újra a két ország közötti áruforgalmat. A magyar–japán gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok alakulását hazaérkezése után is fgyelemmel kísérte, részt vett a vegyes bizottsági üléseken.
