Bodrogi Tibor (1924–1986) a magyar és a nemzetközi művészetetnológia meghatározó alakja volt az 1950-es évektől kezdve. A második világháború utáni évek politikai és hidegháborús bezártsága miatt a hosszú és távoli antropológiai kutatóutak helyett a Néprajzi Múzeum még feldolgozatlan etnológiai gyűjteményi anyagai felé fordult. A korábbi evolúciós, technológiai szemlélettel szemben az egzotikus tárgyakat autonóm műalkotásokként kezdte értelmezni. Kutatómunkájának kulcsfontosságú bázisát Giovanni Bettanin olasz származású magángyűjtő, 1897-ben megvásárolt, több ezer darabos óceániai és indonéz anyaga adta. Bár e gyűjtemény nem rendelkezett etnográfiai adatokkal, kimagasló esztétikai értéke miatt tökéletesen alkalmas volt Bodrogi új megközelítéséhez. Bodrogi úttörő művészetetnológiai kiállításaival, valamint tanulmányaival és könyveivel a hazai diskurzusban meghonosította a „törzsi művészet” fogalmát, valamint hosszú évtizedekre bekapcsolta a múzeumot a nemzetközi antropológiai vérkeringésbe.
A tanulmány célja, hogy körbejárjuk a nők társadalmi helyzetének a néprajzi muzeológiában feltáratlan, ritkán érintett kérdéseit. Mindezt a Néprajzi Múzeum gyűjteményének egy tárgyából, egy ácsolt ládából és a hozzá kapcsolódó adatközlői interpretációból kiindulva tesszük meg. A főként kérdéseket felvető tanulmányban a nők elnyomott társadalmi helyzetét kommunikációs szempontból értelmező muted group theory elméletét használjuk. Az elmélet és kritikája alapján tekintjük át, hogy a kulturális antropológia és történettudomány kérdésfelvetéseit hogyan alakította az egy- és többszólamúság közötti vita, a „női” témák, olvasatok problematikája. A kulturális antropológia felől az interpretáció, a történet- és néprajztudomány felől a női témák keresésének szempontjait rávetítjük a Néprajzi Múzeum gyűjteményére és tárgyaira, az egyes tudományágak szakirodalmi áttekintéseit pedig összeolvassuk a néprajzi gyűjtemény által felvetett kérdésekkel.
Bodrogi Tibor (1924–1986) munkássága, oktatói és kutatói hagyatéka kapcsán a tanulmány azzal a napjainkban egyre gyakrabban felmerülő kérdéssel foglalkozik, hogyan írjunk tudománytörténetet. Milyen kérdésekkel kell a kutatóknak a jelenben szembenézniük, amelyek részben a múltból öröklődtek, részben pedig a jelen termékei? Számolva mind objektív, mind szubjektív összetevőkkel – mind étikus, mind pedig émikus elemekkel –, és törekedve a minél forráscentrikusabb megközelítésre, a tanulmány Bodrogi Tibor alakját, oktatási és kutatási módszereit úgy idézi meg, ahogyan az 1960-as években született néprajzkutatók és muzeológusok generációja – amelyhez a szerző is tartozik – megismerhette. A vizsgálat két nagyobb forráscsoportra támaszkodik: egyrészt egy émikusnak tekinthető forráscsoportra, amelyet Kristóf Ildikó saját, kézírásos egyetemi jegyzetei képviselnek, melyeket az 1980-as években a budapesti ELTE néprajz szakán, Bodrogi Tibor kurzusain készített. A másik forráscsoport inkább étikusnak tekinthető: ez maga a tudományos irathagyaték, amely a budapesti ELTE HTK (korábban a Magyar Tudományos Akadémia) Néprajztudományi Kutatóintézetének Adattárában található. A teljes iratanyagot Vargyas Gábor segítségével Bednárik János, Nickel Vira Réka és Szakál Anna rendezte és katalogizálta 2021 és 2022 között. Ebből az anyagból a szerző három dobozzal foglalkozik. Ezek rendszerezése és belső tudományos elvei sokat elmondanak Bodrogi Tibor gondolkodásáról, szakmai nézeteiről, valamint a korszakról, amelyben élt és dolgozott. A dobozok tartalma jelentős mértékben megfeleltethető az áttekintett egyetemi jegyzeteknek: annak a fajta egyetemes néprajzi tudásrendszerezésnek és tudománytörténetnek, amelyet az 1980-as években a budapesti egyetemen a néprajz szakos hallgatóknak oktattak.
Rad analizira sapfičku odu istarske renesansne pjesnikinje Filipe Lazeje (1545./46. – 1576.) upućenu Jean-Jacquesu Boissardu. Pjesma se promatra kao višeslojni diskurs u kojem se pohvala i samorefleksija isprepleću s implicitnom rodnom polemikom, a posebna pozornost posvećuje se toposu skromnosti, kojim Lazeja potvrđuje mušku hijerarhiju, ali istodobno ostvaruje afirmaciju vlastitoga autoriteta. Oda se stoga tumači ne samo kao epideiktički tekst u čast Boissardu nego i kao prostor ženske književne samopotvrde. U prilogu se donosi novi prijevod pjesme s komentarima.
U radu se filološki iščitava prva bilješka na fol. 1r kodeksa iz 1532. koji se čuva u Zbirci kodeksa Arhiva HAZU pod signaturom II a 35, a koji na fol. 2r – 78v sadrži srednjovjekovno djelo Obsidio Iadrensis, historiografski izvor za poznavanje mletačke opsade Zadra 1345. – 1346. godine. Rasvjetljavaju se veze i odnosi bilješke s ostalim dijelovima teksta kodeksa. Uzete su u obzir sintaktičke značajke klasičnog i srednjovjekovnog latinskog te tradicija glede naslovljavanja djela i imenovanja autora, kao i položaj bilješke ispred svih ostalih fragmenata i pripisa u kodeksu. Usporedba s prepisivačkom tradicijom osnažena je i unosima na bibliotečnoj kartici br. 28 Kataloga rukopisa obitelji Pappafava pronađenog u Znanstvenoj knjižnici u Zadru. Filološkom analizom lekcija u rukopisu Codex Iadertinus kao glavnom rukopisu i njihove pojavnosti u Lučićevim djelima rasvjetljava se odnos prema Lučićevu izdanju. U radu se postavlja pitanje pouzdanosti i vremena nastanka korekcije de Chrysogonis u Fumatis te iznosi kritika upisa Fumatis. Rad otvora put novim i drukčijim promišljanjima o autoru originalnog djela Obsidio Iadrensis kao i njegova prijepisa u kodeksu iz 1532. godine.
