A recenzió Huszár Ákos Az osztály hosszú árnyéka. A mai magyar társadalom osztályszerkezete című könyvét mutatja be és értékeli. A kötet legfontosabb hozzájárulása az osztályelemzés következetes, empirikusan megalapozott rehabilitációja a magyar társadalomkutatásban. A recenzió kiemeli, hogy Huszár az osztályhelyzetet nem mindent magyarázó fogalomként használja, hanem elsősorban az életesélyek, mobilitási lehetőségek, státuszhatárok és politikai preferenciák strukturáló tényezőjeként vizsgálja. A könyv erőssége, hogy a magyar társadalom rendszerváltás utáni történetét nem pusztán politikai vagy intézményi változások sorozataként, hanem a társadalmi tér átrendeződéseként értelmezi. A recenzió ugyanakkor felhívja a figyelmet az operacionalizálás korlátaira is: a foglalkozási osztálysémák hasznosak és összehasonlíthatók, de nem képesek teljesen megragadni a piaci helyzet (beleértve az állami erőforrásokhoz való hozzáférésben megmutatkozó egyenlőtlenségeket), a szervezeti kontextus és a társadalmi beágyazottság különbségeit. Összességében a könyv fontos előrelépés az osztályelemzés megújítása felé, és újra láthatóvá teszi a magyar társadalom záródásának alapvető mechanizmusait.
Ez arra tanulmány keresi a választ, hogy a felülről lefelé irányuló oktatási szelekciós nyomás érinti-e az óvodákat Miskolcon. A város oktatáspolitikájának egyik sajátossága, hogy kifejezetten a szelektivitást és a szegregációt erősítő szándékkal alakították ki a beiskolázási körzethatárokat. Az óvodák igazodni kényszerülnek a tankerület, az egyházi fenntartók és az iskolák stratégiáihoz, és minden egyes lényegi döntésük visszavezethető az iskolai stratégiákra, Az általános iskolai szelekció, amely alapvetően a diákok feltételezett teljesítményén alapszik, lehúzódik az óvodai szintre, jóllehet az óvodákban értelmezhetetlen a gyerekek „teljesítménye”. Az előszelekciós folyamat során az óvodák modellálják az iskolarendszer szelektivitását és átveszik az iskolai szelekciós műveletek jelentős részét. A városban az óvodai ingázás, illetve az óvodai szegregáció az általános iskolákkal összevetve is nagyon magas.
A női szőrtelenítés témájában tudományos igényű szociológiai munkát Magyarországon alig találni, holott ez a szokás igen erős norma a társadalmunkban. Vizsgálatom során arra kerestem a választ, milyen attitűdökkel rendelkeznek a nők, és miként értelmezik saját és a társadalom viszonyulását a szőrtelenítés normájához: mivel magyarázható a széles körű normakövetés. Kutatásomat két módszerrel végeztem: előbb szőrtelenítőreklámokat elemeztem azzal a céllal, hogy e gyakorlat képi reprezentációit megvizsgálhassam, és hogy előkészítsem a kutatás fő pillérét képező fókuszcsoportos interjúkat. Három fókuszcsoportos interjút készítettem összesen 28 budapesti egyetemi hallgatónővel, arra törekedve, hogy a normakövetés különféle dimenzióit feltárjam. Ebből következően a szőrtelenítés gyakorisága nem, csupán az arra adott társadalmi reakciók és tipikus mintázatok értelmezése képezte elemzésem tárgyát. Kutatásom célja lehetséges elméleti kereteket nyújtani a jelenség mélyebb megértéséhez, felhasználva mind a szociológia klasszikus elméleteit, mind a feminista kritikai szemléletet.
A recenzió Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser Triggerpunkte című kötetét mutatja be, amely a kortárs társadalmak konfliktusdinamikáinak új megközelítését kínálja. A szerzők központi állítása szerint a társadalmi polarizáció nem általános jelenségként, hanem bizonyos, szimbolikusan túltelített „triggerpontok” körül koncentrálódva jelenik meg. A könyv empirikusan megalapozott, vegyes módszertani megközelítéssel vizsgálja, hogy miért válnak egyes témák – például a migráció, a klímapolitika vagy a genderkérdések – különösen fokozottan konfliktusossá. A recenzió elemzi a kötet elméleti beágyazottságát, módszertani felépítését és tudományos hozzájárulását, valamint kitér annak nemzetközi relevanciájára is. Kritikai szempontból rámutat a földrajzi és elméleti korlátokra, miközben kiemeli a könyv jelentőségét a polarizáció és a társadalmi konfliktusok kortárs kutatásában.
A recenzió Rostás Zoltán Bukaresti magyarság – alulnézetből című monográfiáját mutatja be, amely a román főváros magyar közösségének közel egy évszázadát rekonstruálja oral history forrásokra támaszkodva. A kötet a klasszikus szociográfia, a mikro- és társadalomtörténet metszéspontján helyezkedik el, ugyanakkor fontos hozzájárulás a migrációszociológiai vizsgálatokhoz is. A kisebbségi létformákat nem normatív asszimilációs keretben, hanem differenciált identitásstratégiák összefüggésében vizsgálja. A recenzió amellett érvel, hogy a monográfia jelentős mértékben gazdagítja a romániai magyar diaszpóráról alkotott ismereteinket, és új perspektívát kínál a kelet-közép-európai urbanizáció és migráció kutatásához is.
A tanulmány a közoktatás digitalizációjának nem szándékolt következményeit vizsgálja. Arra keresi a választ, hogy az iskolákba bekerülő digitális eszközök hogyan alakítják az osztálytermek fizikai és társadalmi terét, és ezzel összefüggésben a tanár-diák és diák-diák kapcsolódásokban megtestesülő hatalmi viszonyokat. A kutatás empirikus alapja négy általános iskolában végzett etnográfiai terepmunka, amely félig strukturált pedagógus- és igazgatói interjúkra, óralátogatásokra és megfigyelésekre épül. Az elemzés a technológia kritikai szociológiai (Bruno Latour, Neil Selwyn) és térszociológia-elméleteire (Henri Lefebvre, Michel Foucault, Edward W. Soja) támaszkodva bemutatja, hogy a digitális eszközökkel felszerelt tantermek különböző elrendezései eltérő módon befolyásolják a megfigyelés, a fegyelem, az autonómia, az ellenállás és az együttműködés mintázatait. Az eredmények arra utalnak, hogy a digitalizáció képes erősíteni a tanári kontroll és megfigyelés jelenségét, de bizonyos térbeli elrendezések a tanulói autonómia növekedésének kedveznek. A tanulmány rávilágít a digitalizáció nem szándékolt, gyakran rejtett térbeli és hatalmi következményeire.
Az utóbbi néhány évtizedben a mobilitási fordulattal összefüggésben egyre jelentősebb kutatói figyelem irányul a térbeli mobilitás szerepére a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésében. A tanulmány e kérdéskör vizsgálatához a bourdieu-i perspektíva beemelésével kíván hozzájárulni. Ennek érdekében az írás a bourdieu-i térelmélet és az új mobilitási paradigma szemléletének összekapcsolásával, egy marginalizált helyzetű aprófalu lakosaival készült interjúk elemzése segítségével vizsgálja a(z) (im)mobilitási gyakorlatok társadalmi meghatározottságát és az egyenlőtlenségi viszonyokban betöltött szerepét. Az elemzések rávilágítanak arra, hogy a társadalmi és a fizikai tér struktúrái által kondicionált térbeli habitus hatása hogyan jelenik meg a lakóhelyválasztási preferenciákban, a mindennapi rutinmozgásokban és a településen belüli térhasználat mintázataiban. A bourdieu-i elméleti keret alkalmazása a(z) (im)mobilitási mintázatok elemzésére több szempontból is termékenynek bizonyult. A térbeli habitus fogalmának beemelése lehetővé tette a térbeli-(im)mobilitási gyakorlatok értelmezését egy olyan elemzési keretben, amely e praxisok társadalmi beágyazottsága mellett megvilágította az átalakuló társadalmi tér viszonyai által keltett belső feszültségeket, ellentmondásos egyéni helyzeteket és a kényszerből preferencia elvének komplex működését is.
A populáris kultúra politikai dimenziói kiemelt kutatási terület, különösen a művészek közéleti szerepvállalása és a rajongói közösségek politikai attitűdjeinek vizsgálata szempontjából. Tanulmányunk a performatív aktivizmus fogalmának relevanciáját és kortárs magyar rajongói diskurzusokban való megjelenését elemzi a Carson Coma zenekar példáján keresztül. Kvalitatív kutatásunk keretében két fókuszcsoportos interjút, két félig strukturált egyéni interjút és két páros interjút készítettünk, 17 és 25 év közötti fiatalokkal. Eredményeink azt mutatják, hogy a Carson Coma rajongói diskurzusaiban megjelenik a politikai szerepvállalás összekapcsolása az autenticitás kérdésével. A résztvevők a hitelesség megőrzését elsősorban a személyes érintettség és a következetes közéleti jelenlét mentén értelmezik, míg a performatív aktivizmushoz kapcsolódó kritikák leginkább a közéleti megnyilvánulások piacosíthatóságára és a valódi kockázatvállalás hiányára fókuszáltak. Eredményeink összhangban állnak a populáris kultúra mobilizáló erejét hangsúlyozó kutatásokkal, ugyanakkor árnyalják azokat azzal, hogy bemutatják a hitelesség és a piaci logikák közötti feszültséget. A Carson Coma példája azt jelzi, hogy a politikai szerepvállalás a populáris kultúrában egyszerre lehet mozgósító erő és kritika tárgya, attól függően, hogy a közönség mennyire érzékeli azt őszintének és következetesnek.
A tanulmány célja, hogy feltárja a demográfiai tényezők szerepét a pénzügyi problémák kezelésének stratégiáiban, az OECD 2022-es magyarországi pénzügyi kultúra felmérésének adatai alapján. Az elemzés középpontjában az életkor, a nem, a lakóhely típusa, a jövedelem és a régiók közötti különbségek álltak. A kutatás többváltozós statisztikai módszereket, például kanonikus korrelációanalízist és Ridge-regressziót alkalmazott, hogy azonosítsa a demográfiai tényezők és a pénzügyi viselkedés (pénzügyekre figyelés) közötti összefüggéseket. Az eredmények rámutattak, hogy a régió és az életkor a legjelentősebb tényezők a pénzügyi stratégiák megválasztásában, míg az iskolai végzettség és a jövedelem hatása kisebb. A budapesti lakosok magasabb pénzügyi tudatosságot és diverzifikáltabb stratégiákat mutattak, szemben a vidéki lakosok hagyományosabb megközelítésével. Az eredmények alapján célzott pénzügyi oktatási programok fejlesztése javasolt, amelyek figyelembe veszik a demográfiai és regionális különbségeket, ezzel is támogatva a pénzügyi stabilitás növelését.
Jelen cikk az Ausztriában és Németországban élő, Magyarországon született munkavállalók karriermobilitásának vizsgálatára megalkotott karrierhaszon-mutató kialakításának lépéseit mutatja be. Az írás a szerzők által egy korábban publikált karrierhaszon-mutató továbbfejlesztését prezentálja, amivel a migrációban élő munkavállalók karrierívének a pontosabb mérése válik lehetővé. A cikk írói rámutatnak, hogy a karrierhaszon-mutató általánosan alkalmas lehet a migrációban élő magyar munkavállalók karrierhasznának – azaz a Magyarországon szerzett kvalifikáció és munkatapasztalat fogadó ország munkapiacán történő hasznosításának – elemzésére. Az írás célja bemutatni, egy olyan eszközt (karrierhaszon-mutató), aminek a segítségével elkülöníthetőek a különböző karrierhaszonnal bíró, migrációban élő csoportok, így beazonosíthatóak és összehasonlíthatóak az ebből a szempontból karriernyertes és -vesztes munkavállalói és demográfiai csoportok. A cikk a karrierhaszon-mutató alkalmazásával illusztrációképpen ismerteti, hogy a Németországban és Ausztriában élő magyar munkavállalók nagyobb része karrierveszteséget szenved. Az írás továbbá áttekinti, hogy az eszköz segítségével hogyan tárhatóak fel a különböző életkorú, nemű és különböző időben érkező magyar migráns munkavállalók karrieríveinek a különbségei.
This study examines public discourses surrounding sexual harassment associated with the Hungarian #MeToo case involving theatre director László Marton, with particular attention to how neoliberal ideology—especially its emphasis on individual responsibility, market logic, and personal agency—shapes these discourses. Drawing on neoliberal victim theory and employing critical discourse analysis, the research investigates the discursive construction of sexual harassment and victimhood, as well as how the victim’s role and responsibility were framed before, during, and after the incident. The study also considers how the broader context of authoritarian neoliberalism in Hungary influences these constructions. The findings demonstrate that neoliberal rationality, female agency, and individual responsibility are central not only to anti-#MeToo victim-blaming discourse but also to the discourse supportive of the #MeToo movement. Representations of “undeserving” victimhood are closely tied to the discursive construction of identity in the failed neoliberal subject, portrayed as either displaying negative agency or lacking agency altogether. In contrast, the #MeToo discourse often seeks to explain and normalise victims’ behaviour, at times relying on arguments grounded in neoliberal logic. A third discursive strand—specifically tied to Hungary’s authoritarian context—emerges in the form of instrumentalised #MeToo rhetoric, wherein the movement’s narratives are co-opted for political purposes.
A cikkben 2023 októberében ezerfős országos reprezentatív mintán személyes megkereséssel végzett kérdőíves kutatásunk alapján vizsgáltuk a magyar felnőtt lakosság zsidókkal kapcsolatos pozitív és negatív érzésvilágának mentális térképét. Azt találtuk, hogy az affektív antiszemitizmushoz vagy annak ellentétéhez, a zsidókkal való rokonszenvhez vezető út döntő állomása, hogy a válaszadók lehetségesnek vagy lehetetlennek tartják-e a zsidók és nem zsidók megkülönböztethetőségét. A filoszemiták a zsidókat és a nem zsidókat megkülönböztethetetlennek tartják, szemben az antiszemitákkal, akik ezt tagadják. A filoszemiták zsidók iránti rokonszenvéhez vezető út állomásai az önkritikus emlékezetpolitika, a zsidók és nem zsidók közötti konfliktus elutasítása és annak tagadása, hogy a zsidók lojálisabbak lennének Izraelhez, mint Magyarországhoz. A zsidókkal szembeni ellenszenvhez (az affektív antiszemitizmushoz) az antiszemitizmus minden egyéb dimenzióján keresztül vezet az út, amelynek döntő állomása a zsidók Magyarország iránti lojalitásának kétségbevonása. A zsidók érzelmi alapú elutasítása azonban közvetlenül nem kapcsolódik sem az elsődleges, kognitív antiszemitizmushoz, sem a holokauszt jelentőségét lebecsülő másodlagos antiszemitizmushoz: a zsidókhoz való negatív érzelmi viszony feltétele a kirekesztő antiszemitizmus tételeinek elfogadása.
A Covid19-világjárvány Magyarországon is példa nélküli mértékben formálta át a társadalmi és gazdasági struktúrákat, melynek részeként a munkavégzés helye korábban nem tapasztalt arányban helyeződött át a munkavállalók megszokott környezetéből saját otthonába. Jelen kutatás az otthoni munkavégzés térnyerésének dinamikáját, hosszú távú fennmaradását, illetve az otthoni munkavégzés társadalmi egyenlőtlenségeit vizsgálja a Covid19-világjárvány alatt és 2025-ben, magyarországi országos reprezentatív minták elemzésével. Az eredmények rámutatnak arra, hogy a Covid19-járvány jelentős és tartós hatást gyakorolt az otthoni munkavégzés elterjedésére és jellegére. Noha a járványidőszak után az otthonról dolgozók aránya csökkent és a korábbi szinteket nem érte el, azonban a munkavégzés formája átalakult és egyre inkább a hibrid megoldások felé tolódott el. Kutatásunk megerősítette, hogy az otthoni munkavégzés lehetősége és elterjedtsége tükröz bizonyos társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyek között a foglalkozás, az iskolai végzettség, a nem és az életkor egyaránt megtalálható.
A tanulmány célja egy hazai börtönpopuláció felnőtt férfi szexuális bűnelkövetőire irányuló nagyobb ívű kutatás főbb konklúzióinak, szociológiai szempontból releváns eredményeinek bemutatása. A tanulmány hátterét adó kutatás két pilléren alapult. Első lépésben a büntetés-végrehajtás nyilvántartási rendszeréből kinyerhető fogvatartási alap- és a kockázatelemzési adatok elemzését végeztem el. Az erőszakos szexuális bűnelkövetőket lefedő 618 fő nagyságú mintát a Btk. minősítési logikáját követve felosztottam az áldozat életkora szerinti csoportokra, amely az elemzés főbb logikai ívét is meghatározta. A tanulmányban így „gyermek áldozatként”, „fiatalkorú áldozatként” és „felnőtt áldozatként” neveztem el a – jogi minősítések szerint összeállított – kategóriákat. A vizsgálat második lépésében összesen 120 jogerős ítélet feldolgozását végeztem el, elsősorban a cselekmények jellegére, az elkövetői jellemzőkre és a visszaesési adatokra fókuszálva. Az eredményeket összegezve az látható, hogy a szexuális bűnelkövetők egy heterogén csoport, akik jelentősen eltérő attribútumokkal bírnak mind kriminológiai, mind fogvatartási, mind a cselekmény elkövetésének jellege szempontjából. Általános tendencia, hogy az elítéltek jellemzői az áldozatok életkorával változnak, és az áldozat életkorának emelkedésével romló értékeket tapasztalhatunk (az erőszakosság és a visszaesési vagy más kockázatok terén is). Általánoságban jellemző, hogy az áldozatok jelentős része ismeri az elkövetőt, ami legnagyobb arányban a gyermekkorú áldozatoknál fordul elő. A gyermekek elleni cselekmények elkövetői jellemzően profiltiszták, börtönökön belüli viselkedésük jobbára kooperatív, áldozattá válási kockázatuk magas. Fiatalkorú áldozatok esetén az elkövetők enyhe többségükben szintén profiltiszták, cselekményükben az erőszak intenzitása magasabb, inkább impulzív elkövetési jelleg dominál. Felnőtt áldozatok esetén az elkövetőket kiterjedt kriminalitás, cselekményüket impulzív elkövetés, magas agresszivitás és erőszak jellemzi. Fegyelmi helyzetük a börtönökön belül kedvezőtlen, nagy arányban erőszakos fegyelmi cselekmények résztvevői.
A feltételes szabadságra bocsátás intézménye arra alkalmas, hogy az elítélt a büntetése nagyobb hányadának letöltését követően feltételesen szabadulhasson a börtönből. Ez egy olyan adható kedvezmény, amelynek célja, hogy az elítéltet segítse a reintegrációs folyamatban, és ezáltal csökkenjen az újabb bűnelkövetés valószínűsége. Az intézmény praktikus hozadéka lehet a börtönzsúfoltság csökkentése is. A hazai gyakorlatot először 2016-ban vizsgáltam. A kutatásom központi kérdése az volt, hogy a büntetés-végrehajtási bírók hogyan mérlegelnek, mely szempontokat milyen súllyal vesznek figyelembe, s mit gondolnak erről a jogintézményről a gyakorlatban. Míg 2016-ban országosan a kedvezményben részesíthető fogvatartottak kb. 70 százaléka pozitív elbírálásban részesült, 2024-re ez az arány megfordult, kb. 30 százalékra esett vissza. Ennek oka lehet a vonatkozó jogszabályi környezet változása, a szabályozás részletesebbé válása, ilyen értelemben szigorodása, azonban ez önmagában nem magyarázza a drasztikus változást. Láthatóvá vált az is, hogy a társadalmi-politikai nyomás erősödésével a felelősségre vonástól való félelem is megnő. A megismételt és kiterjesztett kutatásból 2025 májusára kiderült, hogy a társszervek gyakorlatának változása erőteljesen hozzájárult a statisztikailag is számottevő változáshoz. A társadalom büntetőigényének kiszolgálása mint elsődleges cél a feltételes szabadságra bocsátás intézményére is árnyékot vetett. A tanulmányban kiderülnek a részletekben észrevehető lényeges magyarázó elemek.
A „megjavíthatatlan egyén” problémájára az 1970-es évektől kezdődően igyekeztek rendszerszintű válaszokat találni a hazai büntetés-végrehajtás szakemberei. Azokkal az „ellenszegülőkkel” szemben, akik esetében – Michel Foucault elemzése alapján – a fegyelmezés, illetve az elmeorvosi szakértelem (az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyintézet) minden technikája és eljárása kudarcot vallott, „fokozott korrekciós intézkedéseket” próbáltak bevezetni. Az 1971-ben a Budapesti Fegyház és Börtönben elindított Pszichopaták Gyógyító-Nevelő Csoportja számos szakmai vitát generált a célkitűzésektől az alkalmazható terápiás módszereken át egészen a „pszichopathaként” klasszifikálható személyek meghatározásáig. 2024-ben áttekintettük a Magyar Nemzeti Levéltárban fellelhető, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka által tartott vezetői értekezleteket érintő dokumentációt. Tanulmányunkban az 1972 és 1982 közötti évtizedre fókuszálva követjük nyomon a „pszichopathákként” meghatározott személyek pszichiátriai, illetve „laikus” – börtönparancsnokok és az Országos Parancsnokság döntéshozói által vélelmezett – diagnosztikáját, valamint az elhelyezésükre és kezelésükre irányuló módszertani javaslatokat. Részletesen bemutatjuk és elemezzük, hogyan oldódik fel a „normalizálás” hosszú távú stratégiáját célként megfogalmazó pszichiátriai szakértelem a büntetés-végrehajtás – elsősorban „zavarmentesítést”, a „legrenitensebbek” szabályozását elváró – keretrendszerében. Annak ellenére, hogy a Bv. Szervezet számos képviselője elégedetlenségének adott hangot a „pszichopatha kísérlettel” összefüggésben, az 1980-as évektől egye több intézetben jelennek meg az enyhébb pszichiátriai és magatartás-problémák kezelésére szolgáló úgynevezett gyógyító-nevelő csoportok. Bár kezdetben mintha sikeresen oldanák meg a „beilleszkedésre képtelenek” problémáját – legalábbis az értekezletek jegyzőkönyveinek tanúsága szerint –, egy 1982-ben született jelentésből kiderül, hogy a csoportokból épp a „rendellenesek”, a személyiségzavarosok hullottak ki. A bíróságok elsősorban az alkoholisták „kényszergyógyítására” kötelezettekkel töltötték fel a speciális részlegeket.
Tanulmányunk a magyar büntetőpolitika alakulását tekinti át és értékeli a rendszerváltozástól napjainkig. A fogalmi és értelmezési keretek rövid ismertetését követően bemutatjuk a bűnözés 1988 és 2023 közötti alakulásának főbb irányait, strukturális jellemzőit, majd a büntető anyagi jogra koncentrálva az egyes kormányzati ciklusok büntetőjog-alkotása és az annak hátterében meghúzódó büntetőpolitikai törekvések, célkitűzések, elvek fényében elemezzük vonatkozó időszak büntetőpolitikai irányvonalait. Részletesen ismertetjük az 1990–1994-es, az 1994–1998-as és az 1998–2002-es kormányzati ciklusok, a 2002 és 2010 közötti időszak, majd a 2010 óta tartó politikai ciklus büntetőpolitikájának jellemzőit. A büntetőpolitikára vonatkozó értelmezési keretünk meghatározó elemei adott időszak politikai, kormányzati működésének jellemzői, a jogállami követelmények érvényesülésének mértéke, továbbá az elmélet, a kutatási eredmények és a büntetőpolitika kapcsolata. A kormányzati ciklusok szerinti áttekintést követően a büntetőpolitika jellegét, tartalmát tükröző két meghatározó ismérvvel: a büntetéskiszabási gyakorlattal, valamint a börtönnépesség alakulásával foglalkozunk részletesebben. A tanulmány zárórészében a rendszert változtató országok büntetőpolitikai jellemzőivel összefüggő kriminológiai és kriminálpolitikai sajátosságokra is kitérünk, különös tekintettel a büntető populizmussal összefüggő jellemzőkre.
A börtönből való szabadulás összetett, többtényezős folyamat, amely alapos előkészítést igényel mind az elítéltek, mind a büntetés-végrehajtási szakemberek részéről. A tanulmány a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelők szabadulásra felkészítéssel kapcsolatos tevékenységeit mutatja be, különös tekintettel a jogi keretekre, a szakmai feladatokra és az empirikus tapasztalatokra. A vizsgálat a szerző 2020–2021-ben végzett, országos kiterjedésű kutatásának kvalitatív tartalomelemzésén alapul. Az értelmezési keretet Pierre Bourdieu tőkeelmélete, valamint Goffman, Clemmer, Sykes és Hirschi elméleti megközelítései adják, amelyek segítik a reintegrációs folyamat pszichológiai, társadalmi és intézményi dimenzióinak feltárását. A kutatás eredményei szerint a sikeres felkészítés alapja a személyre szabott beavatkozás, valamint a támogató és kontrollfunkciók kiegyensúlyozása. Ugyanakkor a pártfogói munka hatékonyságát korlátozzák az adminisztratív terhek, az intézményi kapacitások szűkössége és az interprofesszionális együttműködés nehézségei. A tanulmány szakmai ajánlásokat is megfogalmaz a pártfogói tevékenység fejlesztésére, amelyek az adminisztráció csökkentésére, az intézményi koordináció erősítésére és az egyéni támogatási formák bővítésére irányulnak.
A szerzők azokra a származási családban megfigyelhető devianciákra és szociális diszfunkciókra fókuszálnak, amelyek hozzájárulnak a kapcsolati erőszak vonatkozásában megfigyelhető áldozattá váláshoz. A releváns nemzetközi szakirodalom és korábbi hazai kutatási programok áttekintése után saját empirikus adatfelvételeik eredményeit mutatják be. Először egy 2015-ös (n = 1007) és egy 2022-es (n = 1130), Magyarország lakosságára nézve reprezentatív kérdőíves adatfelvétel adatai kerülnek feldolgozásra. Ezt követően ismertetik annak a kvalitatív, félig strukturált interjúkon alapuló kutatásnak a cikk témájához kapcsolódó eredményeit, amely 2019-ben és 2024-ben valósult meg, összesen 105 áldozat bevonásával. Emellett az IMPROVE kutatási program keretében készült szakértői interjúk (n = 15 fő) fő tapasztalatait is megismerhetik az olvasók. A kutatók hangsúlyozzák, hogy az áldozatok és így a kapcsolati erőszakhoz köthető bűncselekmények száma csökkenthető a prevenció terén tett erőfeszítések fokozása révén – azaz pont azon a területen, ahol a rendőrségnek csak igen korlátozott lehetőségei vannak. A hatékony prevencióhoz elengedhetetlen a szakemberek megfelelő felkészítése, ennek keretében a cikkben is bemutatásra kerülő hajlamosító tényezőkre vonatkozó ismeretek átadása. A prevenciót segítheti a rendőrség és más alrendszerek (elsősorban a szociális ellátórendszer) közötti együttműködés erősítése.
