A tanulmány a magyar sport intézményrendszerének civil jellegét vizsgálja az állami szerepvállalás erősödésének kontextusában. A kutatás kiindulópontja, hogy a sport hagyományosan a civil társadalom egyik meghatározó alrendszereként értelmezhető, ugyanakkor az elmúlt évtizedben Magyarországon jelentős mértékben megerősödött az állami finanszírozás, irányítás és stratégiai befolyás. A tanulmány célja annak feltárása, hogy a formailag civil szervezeti keretek között működő sport mennyiben őrizte meg autonómiáját, illetve milyen mértékben vált államilag beágyazott rendszerré. A vizsgálat kettős módszertani megközelítésre épül. Egyrészt a releváns hazai és nemzetközi szakirodalom feldolgozására támaszkodik, különös tekintettel a sportfinanszírozás, a sportirányítás és a civil szféra kapcsolatára. Másrészt empirikus elemzést végez az olimpiai sportágak hazai szakszövetségeinek vezetői struktúrájáról, amely a politikai érintettség megjelenését vizsgálja. A 33 vizsgált sportszövetség közül 76%-ban azonosítható közvetlen vagy közvetett politikai kötődés, ami a sportirányítás személyi szintű állami beágyazottságára utal. Az eredmények alapján megállapítható, hogy a magyar sport nem írható le egyértelműen sem tisztán civil, sem tisztán államimodellként. A tanulmány ennek értelmezésére a „kvázi-civil” sportmodell fogalmát vezeti be, amely a civil szervezeti forma fennmaradása mellett az állami működési logikák dominanciáját ragadja meg. A kutatás hozzájárul a sport és a civil társadalom kapcsolatának újraértelmezéséhez, valamint a magyar sportirányítás sajátosságainak mélyebb megértéséhez.
A tanulmány egy civil szolidaritási kezdeményezéseket vizsgáló kutatássorozat eredményeit használja fel, amely a társadalmi szolidaritás vízióit, formáit és átalakító hatásait vizsgálja. A civil szervezetek hatásait vizsgáló szociológiai vizsgálatok és a mozgalom kutatás megközelítéseit összekapcsolva egy település két eltérő karakterű és tevékenységi körű civil szervezetét vizsgáljuk három elemzési szinten: (1) a szervezet tagjaira és önkénteseire, (2) a célcsoportra és a település lakóira, (3) az intézményi szereplőkre, elsősorban a települési és országos civil szervezetekre, a helyi és országos politikára. A hatások természetét, tartalmát tekintve pedig a politizáció-depolitizálás és a az integráció-megosztottság kettősre fektetjük a hangsúlyt. Mindezekkel arra is törekszünk, hogy a transzformatív szoliditás fogalmának empirikusan megalapozott értelmezést adjunk.
A tanulmány a szubszidiaritás elve alapján vizsgálja a szociális civil szervezetek és a szegénységi mutatók összefüggéseit a magyarországi régiókban a 2018–2023 közötti időszakban. A kutatás központi kérdése, hogy a civil szektor sűrűsége követi-e a lokális depriváció mértékét. Az elemzés a KSH által közzétett adatokon alapszik. Korrelációszámítás alkalmazásával a 10 000 főre jutó szociális nonprofit szervezetek száma került összevetésre a relatív jövedelmi szegénység és a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya értékeivel. Az eredmények alapján keresztmetszeti szinten és rövid távon (éves változás) régiós szinten nincs szignifikáns kapcsolat a változók között, amit a főváros intézményi dominanciája és a szektor lassú alkalmazkodása magyaráz. Ugyanakkor öt éves időtávon már erős pozitív korreláció igazolódott. A feltárt eredményeken túli fontos tanulság, hogy a civil szervezetek és a szegénység kapcsolatának vizsgálata során a régiós adatok elemzése csupán kiindulópont, mivel a problémának csak egy meglehetősen elnagyolt mintázatát képes megragadni. A helyi szintű vizsgálatok elengedhetetlenek, mivel pontosabb és megbízhatóbb eredményekkel szolgálhatnak. A tanulmány javaslatot tesz a téma lehetséges jövőbeli kutatási irányaira is.
A tanulmány a civil társadalom tényleges mozgásterét vizsgálja a magyar családjogi döntéshozatalban az Európai Unió Civil Stratégiájának részvételi standardjai kontextusában. Kiindulópontja, hogy a családjog – alkotmányosan érzékeny és értékalapú területként – különösen alkalmas annak elemzésére, miként érvényesülnek a társadalmi bevonás eljárási követelményei a gyakorlatban. A kutatás normatív-összehasonlító módszerrel veti össze az uniós partnerségi modell elvárásait a hazai jogalkotási keretekkel, különös tekintettel a társadalmi egyeztetés intézményi mechanizmusaira és a visszacsatolás gyakorlatára. Az elemzés megállapítja, hogy a civil részvétel Magyarországon formálisan több csatornán keresztül biztosított, azonban tényleges hatása korlátozott: a részvétel jellemzően írásbeli véleményezésre szorítkozik, és nem éri el a partnerségi modellhez szükséges intézményes és kétirányú együttműködés szintjét. A vizsgálat rámutat arra is, hogy a részvétel mélységét strukturális tényezők korlátozzák, különösen a visszacsatolás hiánya, a részvétel késői szakaszokra korlátozottsága és az intézményesített párbeszéd hiányosságai. Egy konkrét örökbefogadási jogalkotási példa szemlélteti az eljárási legitimitás és a tartalmi alkotmányosság elválásának problémáját. A tanulmány amellett érvel, hogy a civil részvétel megerősítése nem a szabályozás tartalmának megváltoztatását, hanem a döntéshozatali folyamat átláthatóságánakés strukturális hitelességének erősítését szolgálja, és ebben a „soft law” eszközök – így az EU Civil Stratégia – meghatározó orientációs szerepet tölthetnek be.
A rendszerszintű változás igénye gyakran jelenik meg a magyar civil szervezetek célkitűzéseiben és kommunikációjában. A 2026. áprilisi magyar országgyűlési választási kampány, a 16 évig hatalomban lévő Orbán-kormány leváltása nyomán a rendszerváltás újra a magyar közbeszéd egyik központi fogalmává vált. A cikk a lokális szolidaritási kezdeményezések szerepét vizsálja a társadalmi változások elképzelésében és kisléptékű modellezésében, vagy reményteljes előkészítésében. Kutatásunk azt találta, hogy a civil szervezetek alternatív jövőképeket, közösségi gyakorlatokon alapuló társadalmi infrastruktúrákat hoznak létre ott, ahol az állam és a piac magára hagyja az embereket. A lokális szolidáris szereplők a társadalmi változásról szóló klasszikus irodalmakban annyiban hangsúlyosak, amennyiben képesek számottevő politikai vagy szakpolitikai eredményt elérni. De a közelmúlt ilyenre nem vagy alig adott lehetőséget az általunk vizsgált civilek munkájában. Ezért e civilek a kiüresedett intézményi terekben hoznak létre a társadalmi túlélés érdekében alternatív infrastruktúrákat, amelyek a gondoskodás társadalomformáló szellemét erősítik, és a cselekvőképesség megerősítését segítik. A terepmunkánk során tíz különböző méretű magyarországi településen az oktatás, lakhatás, közösségszervezés és szociális ellátás területén aktív, a helyi és/ vagy országos társadalmi változást célként megfogalmazó civil szereplővel készítettünk interjúkat és végeztünk résztvevő megfigyeléseket. Ez a gazdag empirikus anyag lehetővé tette, hogy a társadalmi infrastruktúrák szerepét nem csak a szakirodalom által tárgyalt nagyvárosi kontextusban, hanem kisebb településeken is vizsgálhassuk. Ezzel segítük megvilágítani a magyar civil szervezetek társadalmi változásban betöltött szerepét nem városias közegben is.
