The enclosed courtyard is an archetype of vernacular architecture that was studied by architect Victor Olgyay, the Hungarian pioneer of bioclimatic architecture, not only as an architectural element but also, from a new perspective, as a solar conditioning device. This article examines two courtyard houses designed by Olgyay in Princeton, New Jersey, USA: the Schmid and Frank residences of 1959, and his 1956 patent proposal Sun-Conditioned House System; with two objectives: first, to understand the contemporary potential of the enclosed courtyard as a climate device, and second, to highlight and document an important part of Olgyay’s work and thinking. The information on the houses and the patent is both documentary and field-based, originating from the Victor Olgyay Collection at Arizona State University and from two visits to the houses, one by the author and the other by architect Jeffrey Cook. A comparative analysis of the sun exposure of all cases was conducted in the months of June (summer) and December (winter) at 9h00, 12h00, and 15h00, creating two-dimensional drawings of the architectural sections with angles taken from the solar diagram at 40 degrees North latitude, with emphasis on patios, roofs, and overhangs. The relationship between patio area and house area and the room´s average depth were also examined. The article discusses the cases both as courtyard houses and solar houses. It is concluded that Victor Olgyay exemplifies how scientific research and professional practice influence each other to achieve higher quality architectural results; Olgyay’s reinterpretation of the enclosed courtyard shows how innovation in architecture can emerge from vernacular tradition; the Schmid and Frank houses and the Sun-Conditioned House System taken together contribute to better understanding the development of the modern courtyard house and the modern solar house building types; and the contribution of the Schmid House to architecture lies in its sensitive and beautiful application of bioclimatic design, which should be regarded as a significant example of a modern courtyard-solar house of the mid-20 th century.
A hajlításmentes héjszerkezetek között kiemelt szerepet játszanak a főgörbület-irányítottságú membránhéjak, melyek esetén adott teherre a felület főgörbületi és főfeszültségi trajektóriáik egybeesnek. Jelen tanulmány célja megvizsgálni, hogy egy Magyarországon megépült elliptikus héjszerkezet erőjátéka mennyire esik közel a főgörbület-irányítottságú membránerőjátékhoz. A választott épület a taksonyi Szent Anna-templom, melynek vasbeton kupoláját Csonka Pál tervezte. Lézeres térszkennelés segítségével felmértük a templom belsejét, majd geometriai megfontolások alapján meghatároztuk, hogy a kupola mennyire tekinthető főgörbület-irányítottságú membránhéjnak. Csonka Pál egy 1959-es publikációja alapján meghatároztuk a kupola tervezett alakját, amely egy kétirányú affinitásnak alávetett forgásciklois héj, majd kiszámoltuk a kupola membrán-igénybevételeit az 1950-es években használt módszerekkel. A publikációban szereplő eredmények további kutatások, például horpadásvizsgálatok, valamint rekonstrukciók alapját képezhetik.
A második világháború utáni évtizedek budapesti városfejlesztését a lakáshiány enyhítésének kényszere határozta meg, így a lakótelep-építések mellett a belső városrészek megújítása háttérbe szorult. A beavatkozások elmaradása a fizikai környezet leromlásához és kedvezőtlen társadalmi folyamatokhoz vezetett. Az 1980-as évek elején a gazdasági nehézségekkel, a lakásminőségi problémák előtérbe kerülésével, vala-mint a szélesedő örökségszemlélettel összefüggésben megindult Budapest belső városrészeiben a tömbrehabilitációk előkészítése. Ennek során a tervezők az ekkorra már megvalósult műemléki, vidéki városmegújítások tapasztalataira tudtak támaszkodni, ám a budapesti, sűrűn beépített nagyvárosi tömbök problémája új típusú feladat elé állította a tervezőket és döntéshozókat. Ehhez kapcsolódóan az 1980-as évek elején több tervpályázatot is kiírtak Budapest egy-egy tömbjének vagy városrészének rehabilitációs célú megújítására. A tervpályázatok elemzése során cél annak feltárása, hogy a tervpályázatok kiírásai, a bírálóbizottságok értékelései, illetve maguk a pályamunkák miként viszonyultak a városi örökséghez, a városszövet mely elemeit tartották megőrzendőnek, valamint hogy hogyan értelmezték a meglévő kontextust. A tanulmány fókuszában a nem védett városszövet megújításának tervezésmódszertani megközelítései állnak. A budapesti, sűrűn beépített nagyvárosi tömbök megújítása során a gazdaságosság, a lakókörnyezet minőségének javítása és az új városi minőség megteremtése között kellett egyensúlyt találni, amely értékválasztás elé állította a tervezőket. A kutatás rámutat azokra az összefüggésekre, amelyek révén a különböző tervezői és bírálói nézőpontok megérthetők. A tanulmány a tervpályázatok tervezési koncepcióit a korszak hazai várostervezési diskurzusának keretében értelmezi, és a vidéki rehabilitációs gyakorlat budapesti adaptálásának vizsgálatán keresztül rávilágít a hazai tudástranszferekre is.
A felgyorsuló technológiai fejlődés és a mesterséges intelligencia (MI vagy AI) térnyerése alapvetően formálja át az építészmérnök-képzést, új kihívások elé állítva az ábrázoló geometria oktatását. A modern kor hallgatóinak megváltozott kognitív szokásai, rövidülő figyelemkoncentrációja és olykor hiányos térgeometriai alapozása miatt a hagyományos, statikus oktatási módszerek már nem elég hatékonyak. Ezzel párhuzamosan az egyetemi oktatói szerepkör is megváltozott: a puszta információátadás helyett a kritikus gondolkodás kialakítása és az információk szűrése lépett előtérbe. Cikkünkben röviden elemezzük a hallgatói bemeneti hiányosságokat, és néhány gyakorlati módszertani megoldást kínálunk az ábrázoló geometria tömegoktatásának megújítására: egy interaktív ábrákkal kiegészített előadáskövető munkafüzet bevezetésének lehetőségét, továbbá a klasszikus tematika fókuszváltását. Végül, egy esettanulmány keretében a ChatGPT és a Google Gemini képességeit vizsgáljuk egy klasszikus építészeti áthatási problémán. A teszt rávilágít a jelenlegi AI-modellek korlátaira és súlyos geometriai hibáira. Konklúzióként megállapítjuk, hogy az ábrázoló geometria modern célja a stabil térlátás és a kritikus gondolkodás megalapozása, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövő mérnökei képesek legyenek értelmezni és felülbírálni a számítógépes programok és az AI által generált eredményeket.
Hosszú, fordulatos út vezetett az egykori Magyar Iparművészeti Főiskola (MIF, majd Magyar Iparművészeti Egyetem , MIE, ma: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem , MOME) – Magyarország máig egyetlen – iparművész / tervezőművész doktori (DLA) iskolája megalakulásához. A létrehozatalára irányuló első kezdeményezések évtizedekkel korábbiak 20. század végi hivatalos indulásánál; lényegében már felsejlenek az 1930–1940-es évek reformtörekvéseiben. Valójában pedig a szakmai képzés 19. századi elindításának, sőt az általános rajzés tervezés-oktatás – benne súllyal az iparos képzés – 18. század utolsó harmadában történt állami megalapozásának főbb ismerete nélkül sem értékelhetők érdemben napjaink eredményei. Ennek a hosszú, küzdelmekkel teli útnak állít emléket e rövid összegezés, benne a Doktori Iskolához vezető legfontosabb intézménytörténeti eseményekkel (1880, 1946, 1948, 1971, 1983, 1997) és úttörő személyiségekkel (Keleti Gusztáv festőművésztől Reimholz Péter építészig), valamint kitekintéssel a hazai felső oktatási kapcsolatokra (mindenekelőtt a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem – népszerű rövid nevén: Műegyetem – Építész- és Gépészmérnöki Karaira) még élő tanuk és fellelhető dokumentumok alapján.
