Abstract The Pittsburgh Sleep Quality Index (PSQI) is a self-reported questionnaire assessing sleep based on seven components: subjective sleep quality (C1), sleep latency (C2), sleep duration (C3), habitual sleep efficiency (C4), sleep disturbances (C5), use of sleep medications (C6), and daytime disturbances (C7). Type 2 diabetes mellitus is frequently associated with sleep disorders and depression. This study aimed to evaluate the impact of poor sleep quality, as measured by PSQI components, on patients with depressive disorder and comorbid diabetes, while also exploring their predictive capacity for disease severity. Among the 60 patients with depressive disorder examined, 45 had comorbid diabetes treated with oral antidiabetic medication. Depressive symptoms and diabetes severity were indicated by the Beck Depression Inventory (BDI-II) and glycated hemoglobin (HbA1c), respectively. Poor sleep quality was reported by 88.4% of patients with depressive disorder and comorbid diabetes, similar to 93.3% of those without the comorbidity. Patients with moderate depressive symptoms had significantly higher overall PSQI scores, alongside elevated scores in various PSQI components, compared to those with milder symptoms (PSQI: 11.94±3.92 vs. 7.53±3.22, p=0.0003; C1: 1.76±0.83 vs. 1.03±0.42, p=0.007; C2: 2.23±0.90 vs. 1.46±0.96, p=0.014; C6: 1.35±1.22 vs. 0.42±0.95, p=0.006). A positive correlation was observed between the severity of depressive symptoms and the severity of diabetes (r s =0.32, p=0.032). Regression analyses revealed that depressive disorder was a significant predictor of overall sleep quality, as evidenced by the PSQI (F=7.38, p=0.0018, R 2 =0.26; β=0.50, p=0.0005) and specific component scores (C1: F=6.15, p=0.0015, R 2 =0.31; β=0.47, p=0.011; C3: F=6.43, p=0.0011, R 2 =0.32; β=0.63, p=0.021). In contrast, diabetes was not a predictor for any PSQI factor. Given that each PSQI component reflects a distinct dimension of sleep quality, these findings indicate that deconstructing sleep into its specific components can facilitate our understanding of the potential mechanisms linking sleep disturbances with the comorbidity between diabetes and depressive disorder.

Introduction: Parkinson's disease is a neurodegenerative disease, the symptoms of which can be treated reasonably well; however, therapeutic recommendations need to be refined based on the observations from everyday practice. Objective: We aimed to analyze the extent by which published expert recommendations were reflected in the manage-ment of patients with advanced Parkinson's disease, prior to the introduction of the intestinal gel. Method: Data from patients treated with levodopa-carbidopa intestinal gel were retrospectively examined. The period from 2011 to 2021 was divided into two five-year periods, prior and after the usage of the "5-2-1 rule" in clinical decision-making. Results: Levodopa-carbidopa intestinal gel treatment was initiated in 150 patients during the study period. In the second five-year period, the mean age of the patients was lower and the time from diagnosis was shorter. Also, there were significantly fewer patients with peak-dose dyskinesias (p = 0.02), biphasic dyskinesias (p<0.001), and early morning akinesias (p = 0.02). Furthermore, in the last five years of the study, fewer patients were affected by delayed on (p = 0.03), no on (p = 0.02), and freezing (p = 0.01). The mean score measured on the Hoehn-Yahr scale was also lower in the second period, while the mean MMSE score was higher (p<0.001). Daily doses of levodopa were higher (p<0.01) in the second period, but with similar dosing frequency. Conclusion: Our retrospective analysis of trends during a ten-year period revealed that, in the second five-year period, levodopa-carbidopa intestinal gel was started in advanced Parkinson's disease patients with a significantly better physical and cognitive state. Compared to expert recommendations, our patients still had a more severe clinical pic -ture at the start of device-aided therapy, but acceptance of this invasive method has improved both for patients and for general practitioners and neurologists.

Összefoglaló. Bevezetés: Az előrehaladott Parkinson-kór bizonyos fázisában a motoros komplikációk már nem befolyásolhatók hatékonyan a hagyományos orális, illetve transdermalis gyógyszerekkel. Ilyenkor meg kell fontolni, komplex felmérési és döntési folyamatot követően, az invazív eszközös terápiák bevezetését. Célkitűzés: A döntéshozatal és a fontosabb klinikai paraméterek elemzése levodopa-karbidopa intestinalis géllel kezelt betegeinknél az elfogadás időtartamának függvényében. Módszer: Retrospektíven vizsgáltuk azon betegeink adatait, akiknél a marosvásárhelyi 2. Sz. Ideggyógyászati Klinikán 2011. június 1. és 2019. december 31. között vezettük be a levodopa-karbidopa intestinalis géllel történő terápiát. A kezelés elfogadásához szükséges időintervallum szerint két csoportot alkottunk: egy hónap vagy annál rövidebb, illetve egy hónapnál több idő az első, célzott kivizsgálás és a tesztelés megkezdése között. Eredmények: A vizsgált időszakban 163 betegnél teszteltük orrszondán a kezelés hatékonyságát, közülük 127 esetben történt meg a terápia véglegesítése. A döntéshozatal 56 betegnél egy hónap vagy annál rövidebb időt, míg 71 betegnél egy hónapnál több időt igényelt. A dyskinesisek átlagos időtartamának szempontjából szignifikáns különbséget találtunk a két csoport között (3,1 ± 0,7 vs. 2,8 ± 0,8 óra, p = 0,02). Az eszközös terápia bevezetése előtti levodopa-átlagadag 821,5 ± 246,6 mg volt, naponta átlagosan 5-ször adagolva. A kiegészítő terápiák alkalmazási arányai: a dopaminagonisták 80,3%-ban, a katechol-O-metiltranszferáz-gátlók 62,2%-ban, illetve a monoaminoxidáz-B-gátlók 68,5%-ban. Az átlagos off időtartam 4,7 ± 1,1 óra volt, és 85 betegünknél tapasztaltunk 2,9 ± 0,8 óra átlag-időtartamú dyskinesist. Következtetés: Hamarabb fogadják el az eszközös terápiát azok az előrehaladott Parkinson-kóros betegek, akiknek hosszabb időtartamú a napi dyskinesisük, illetve régebbi a betegségük. A terápiás irányelvek gyakorlatba ültetésekor figyelembe kell venni a helyi sajátosságokat: a kiegészítő gyógyszerekhez, illetve az eszközös terápiákhoz való hozzáférést. Orv Hetil. 2021; 162(21): 839–847. Summary. Introduction: In advanced stages of Parkinson’s disease, motor complications cannot be effectively controlled with conventional therapies. In such cases, the complex assessment and decision-making process that leads to device-aided therapies should be considered. Objective: To analyze the decision-making and key clinical parameters, as a function of duration of acceptance, patients treated with levodopa-carbidopa intestinal gel. Method: We retrospectively examined the data of patients who started levodopa-carbidopa intestinal gel therapy at the 2nd Department of Neurology Târgu Mureş, between 1 June 2011 and 31 December 2019. Two groups were formed: less than one month and more than one month between the first targeted examination and the start of testing. Results: Therapeutic efficiency was tested with nasal tube on 163 patients, out of whom 127 patients remained on treatment. Decision-making took one month or less for 56 patients and more than a month for 71 patients. Duration of dyskinesias was significantly different between the two groups (3.1 ± 0.7 vs 2.8 ± 0.8 hours, p = 0.02). Mean dose of levodopa prior to the introduction of device-aided therapy was 821.5 ± 246.6 mg, administered 5 times daily. Dopamine agonists were used in 80.3%, catechol-O-methyltransferase inhibitors in 62.2%, and monoamine oxidase-B inhibitors in 68.5% of cases. The mean off-time was 4.7±1.1 hours and data from 85 patients showed 2.9 ± 0.8 hours of dyskinesia. Conclusion: Device-aided therapy is adopted sooner by patients with advanced Parkinson’s disease with longer disease duration and more dyskinesias. Local specificities, such as access to add-on medication and device-aided therapies, must be taken into account when implementing therapeutic guidelines. Orv Hetil. 2021; 162(21): 839–847.

Összefoglaló. Bevezetés: Az előrehaladott Parkinson-kór bizonyos fázisában a motoros komplikációk már nem befolyásolhatók hatékonyan a hagyományos orális, illetve transdermalis gyógyszerekkel. Ilyenkor meg kell fontolni, komplex felmérési és döntési folyamatot követően, az invazív eszközös terápiák bevezetését. Célkitűzés: A döntéshozatal és a fontosabb klinikai paraméterek elemzése levodopa-karbidopa intestinalis géllel kezelt betegeinknél az elfogadás időtartamának függvényében. Módszer: Retrospektíven vizsgáltuk azon betegeink adatait, akiknél a marosvásárhelyi 2. Sz. Ideggyógyászati Klinikán 2011. június 1. és 2019. december 31. között vezettük be a levodopa-karbidopa intestinalis géllel történő terápiát. A kezelés elfogadásához szükséges időintervallum szerint két csoportot alkottunk: egy hónap vagy annál rövidebb, illetve egy hónapnál több idő az első, célzott kivizsgálás és a tesztelés megkezdése között. Eredmények: A vizsgált időszakban 163 betegnél teszteltük orrszondán a kezelés hatékonyságát, közülük 127 esetben történt meg a terápia véglegesítése. A döntéshozatal 56 betegnél egy hónap vagy annál rövidebb időt, míg 71 betegnél egy hónapnál több időt igényelt. A dyskinesisek átlagos időtartamának szempontjából szignifikáns különbséget találtunk a két csoport között (3,1 ± 0,7 vs. 2,8 ± 0,8 óra, p = 0,02). Az eszközös terápia bevezetése előtti levodopa-átlagadag 821,5 ± 246,6 mg volt, naponta átlagosan 5-ször adagolva. A kiegészítő terápiák alkalmazási arányai: a dopaminagonisták 80,3%-ban, a katechol-O-metiltranszferáz-gátlók 62,2%-ban, illetve a monoaminoxidáz-B-gátlók 68,5%-ban. Az átlagos off időtartam 4,7 ± 1,1 óra volt, és 85 betegünknél tapasztaltunk 2,9 ± 0,8 óra átlag-időtartamú dyskinesist. Következtetés: Hamarabb fogadják el az eszközös terápiát azok az előrehaladott Parkinson-kóros betegek, akiknek hosszabb időtartamú a napi dyskinesisük, illetve régebbi a betegségük. A terápiás irányelvek gyakorlatba ültetésekor figyelembe kell venni a helyi sajátosságokat: a kiegészítő gyógyszerekhez, illetve az eszközös terápiákhoz való hozzáférést. Orv Hetil. 2021; 162(21): 839-847. SUMMARY INTRODUCTION In advanced stages of Parkinson's disease, motor complications cannot be effectively controlled with conventional therapies. In such cases, the complex assessment and decision-making process that leads to device-aided therapies should be considered. OBJECTIVE To analyze the decision-making and key clinical parameters, as a function of duration of acceptance, patients treated with levodopa-carbidopa intestinal gel. METHOD We retrospectively examined the data of patients who started levodopa-carbidopa intestinal gel therapy at the 2nd Department of Neurology Târgu Mureş, between 1 June 2011 and 31 December 2019. Two groups were formed: less than one month and more than one month between the first targeted examination and the start of testing. RESULTS Therapeutic efficiency was tested with nasal tube on 163 patients, out of whom 127 patients remained on treatment. Decision-making took one month or less for 56 patients and more than a month for 71 patients. Duration of dyskinesias was significantly different between the two groups (3.1 ± 0.7 vs 2.8 ± 0.8 hours, p = 0.02). Mean dose of levodopa prior to the introduction of device-aided therapy was 821.5 ± 246.6 mg, administered 5 times daily. Dopamine agonists were used in 80.3%, catechol-O-methyltransferase inhibitors in 62.2%, and monoamine oxidase-B inhibitors in 68.5% of cases. The mean off-time was 4.7±1.1 hours and data from 85 patients showed 2.9 ± 0.8 hours of dyskinesia. CONCLUSION Device-aided therapy is adopted sooner by patients with advanced Parkinson's disease with longer disease duration and more dyskinesias. Local specificities, such as access to add-on medication and device-aided therapies, must be taken into account when implementing therapeutic guidelines. Orv Hetil. 2021; 162(21): 839-847.

Absztrakt: Bevezetés: Parkinson-kórban gastrointestinalis zavarok a betegség minden stádiumában előfordulnak, gyakran évekkel a diagnózis felállítása előtt. Jelentőségük előrehaladott Parkinson-kórban nagy, mert az életminőséget tovább rontják, és korlátozhatják mind a hagyományos, mind az eszközös terápiás lehetőségeket. Célkitűzés: Előrehaladott Parkinson-kórban szenvedő betegeknél jelentkező gastrointestinalis zavarok felmérése. Módszer: Retrospektív tanulmányunkban 6 éves periódusban minden olyan, levodopára reagáló Parkinson-kóros beteg adatait elemeztük, akinél legalább napi 2 óra off állapot bizonyítható, az on állapot súlyossága a Hoehn–Yahr-skálán mérve legalább 3 pont, és legalább napi négyszer kapott levodopát különböző kombinációkban. A gastrointestinalis panaszokat a következő célzott kérdésekre adott igen-nem válaszok segítségével azonosítottuk: volt-e nyelészavar, étvágytalanság, gyomortáji diszkomfort, puffadás, korai jóllakottság, émelygés, hányás, székrekedés. Eredmények: A 286 beteget két csoportra osztottuk a gastrointestinalis panaszok jelenléte, illetve hiánya szerint. A legalább egy gastrointestinalis tünetre panaszkodó 181 beteg esetében szignifikánsan hosszabb volt a kórtartam (10,13 ± 4,03 vs. 7,4 ± 2,42 év), illetve súlyosabb a klinikai kép (hosszabb off periódusok: 4,03 ± 1,32 vs. 2,91 ± 1,02 óra, tartósabbak a dyskinesisek: 2,76 ± 0,91 vs. 1,83 ± 0,61 óra, magasabb a Hoehn–Yahr-pontszám). Ezek a betegek nagyobb levodopaadagokat kaptak nagyobb adagolási frekvenciával. A gastrointestinalis panaszok közül a székrekedés (59%) és a meteorismus (32,5%) volt a leggyakoribb. A panaszok nagy többsége szignifikánsan gyakrabban fordult elő a dyskinesises betegeknél. Következtetés: A tápcsatorna működésére vonatkozó panaszok gyakoriak előrehaladott Parkinson-kórban. Ezek felmérése a rutinvizsgálat szerves része kell, hogy legyen. Meg kellene határozni a betegek gastrointestinalis profilját, interdiszciplináris megközelítésben, a megfelelő klinikai és paraklinikai módszerekkel. A gastroparesis és a dyskinesisek közötti kapcsolat fontos láncszem lehet az előrehaladott Parkinson-kór patomechanizmusában, ennek tisztázására további vizsgálatok szükségesek. Orv Hetil. 2020; 161(39): 1681–1687.