Az immateriális beruházások egyre fontosabb szerepet játszanak a gazdasági növekedésben, így elemzésük fejlesztéspolitikai szempontból különösen releváns. A tanulmányban vállalati felmérések adatainak statisztikai elemzésével vizsgáljuk az immateriális beruházási szándékok fő törésvonalait a magyar vállalati szektorban 2019 és 2024 között. Logisztikus regressziós becslés segítségével kiszűrjük azon vállalati szintű tényezőket, amelyek támogatják az ilyen jellegű beruházási terveket. A nemzetközi empirikus kutatásokból levezetett hipotéziseink közül igazoljuk, hogy a nagyobb cégméret növeli az immateriális javakba való befektetés esélyét, a vállalati kornak nincs kimutatható hatása, továbbá a tercier szektorban az átlagosnál nagyobb arányú nyitottság tapasztalható. A fejlődéscentrikus, növekedésorientált vállalati attitűd mellett az immateriális fejlesztések terén szerzett korábbi tapasztalatok erőteljesen befolyásolják a további beruházási szándékot, amit nem szabad figyelmen kívül hagynia a fejlesztéspolitikának, amelynek azzal is szembe kell néznie, hogy 2020-tól visszaesés tapasztalható a beruházási kedvben.
A tanulmány Mihályi Péter (2026) kritikáira reagálva tisztázza a bruttó hozzáadott érték fogalmának közgazdasági és statisztikai jelentését, valamint szerepét az ipar- és fejlesztéspolitikában. A szerző amellett érvel, hogy bár a hozzáadott érték mérésével kapcsolatban valóban léteznek torzítások és módszertani nehézségek, az továbbra is a legrelevánsabb ágazati teljesítménymutató. A cikk bemutatja az ESA 2010 definícióit, értékeli a felvetett ellenérveket, és hangsúlyozza, hogy a bruttó hozzáadott érték hasznos, de nem kizárólagos döntéstámogató eszköz.
A tanulmány a munkaerőpiac feszességének területi egyenlőtlenségeit vizsgálja reprezentatív vállalati adatfelvétel felhasználásával. Az elemzés a betöltetlen álláshelyek KSH által végzett negyedéves felmérésének, a munkaerő-felmérésnek, a vállalati mérlegadatoknak, valamint a T-STAR adatbázisnak az összekapcsolására épül. Az eredmények alapján a betöltetlen álláshelyek száma csak a diplomás munkavállalók körében haladja meg a munkanélküliek számát, így általános munkaerőhiányról nem beszélhetünk. Az alacsonyabb végzettségűek esetében a betöltetlen álláshelyek léte inkább a munkaerőpiaci súrlódásokat és az illeszkedési problémákat tükrözi. A tanulmány jelentős területi különbségeket azonosít a betöltetlen álláshelyek arányában egy megyén belül lévő járások között is. Az eredmények arra utalnak, hogy a kisebb, vidéki járásokban lazább a munkaerőpiac, mint a nagyobb városi központokban, ami a mobilitási korlátok jelentőségét jelzi. A Şahin és szerzőtársai (2014) által kidolgozott módszert alkalmazva a szerző megbecsüli a területi egyenlőtlenségek által okozott hatékonyságveszteséget is. Az eredmények szerint a megyén belüli mobilitási korlátok hiányában az állástalálási ráta mintegy 20 százalékkal lehetne magasabb. A tanulmány következtetése szerint a mobilitási költségeket csökkentő szakpolitikák érdemben javíthatnák az elhelyezkedési és foglalkoztatási esélyeket a leszakadó térségekben.
A tanulmány a magyar közgazdaság-tudomány fejlődésének főbb irányait tekinti át 1945 és 2025 között. A vizsgálat középpontjában két kérdés áll: a nemzetközi tudományos áramlatokhoz való kapcsolódás és a közgazdasági gondolkodás társadalmi hasznossága. Az írás amellett érvel, hogy a magyar közgazdaságtan története szorosan összefonódott az ország politikai és intézményi átalakulásaival. A szocialista tervgazdaság időszakában a marxizmus hivatalos ideológiává vált, ugyanakkor a hazai közgazdasági gondolkodás legmaradandóbb eredményei éppen a rendszer működési zavarainak empirikus elemzéséből, valamint a nemzetközi elméleti irányzatok fokozatos befogadásából születtek. A tanulmány bemutatja továbbá, hogy a rendszerváltozás miként teremtett új lehetőségeket a nemzetközi integrációra, miközben új függőségeket és intézményi feszültségeket is létrehozott. Az elemzés kitér a 2010 utáni időszak sajátosságaira is, különösen az állami szerepvállalás, a kutatásszervezés és a tudományos teljesítmény mérésének kérdéseire. A tanulmány következtetése szerint a magyar közgazdaság-tudomány legfontosabb hagyománya az empirikus megalapozottság, a nemzetközi nyitottság és a mérsékelt, ideológiai szélsőségektől tartózkodó elemző szemlélet fennmaradása.
Az EU–Mercosur társulási megállapodásnak az európai mezőgazdaságra gyakorolt hatásai jóval túlmutatnak a vámok ügyén. Az elemzések leginkább azzal foglalkoznak, hogy a piacnyitás miként találkozik az EU belső környezeti, állatjóléti és élelmiszer-biztonsági normáival, és hogyan oszlanak meg a terhek és a nyereségek a tagállamok, a termékpályák és a gazdaságtípusok között. A friss irodalom túlnyomó része az EU-ra gyakorolt teljes hatást csekélynek, az elosztási következményeket viszont jelentősnek találja: a marhahús-, a baromfi-, a cukor- és részben a rizságazat sérülékenyebb, míg a versenyképesebb szegmensek (például a tej- és a sertéstermelés) előtt új exportcsatornák nyílhatnak. A „szűrt liberalizáció” (vámkontingensek, egészségügyi és növényegészségügyi intézkedések, fenntarthatósági előírások) tompíthatja a jövedelmi sokkokat, de nem oldja fel a kormányzási paradoxont: a belső fegyelem és a külső engedékenység gyanúját. A tanulmány mechanizmusorientált szintézisben rendszerezi a fő csatornákat és a szakpolitikai tanulságokat.
Magyarországon 2010 óta a már megállapított nyugdíjak elvben csak a fogyasztói árindexeket követik, tehát értéktartók, ezért nagy valószínűséggel lemaradnak a hivatalosan kimutatott bérekhez képest: minél régebbi egy nyugdíj, ez annál inkább így van. Ezt a – hivatalos béremelkedés túlmértsége miatt részben látszólagos – lemaradást csökkenti a 13. és a 14. havi nyugdíj 2021–2022-es és 2026–2029-es bevezetése. Tartós megoldást csak az jelentene, ha visszatérnénk a vegyes (svájci) indexáláshoz, amelyet technikailag az támasztana alá, hogy 2020 óta a bérek változását tekintve szinkronba kerültek az alternatív statisztikai források jelzései. E váltás költségvetési terheit viszont az induló nyugdíjak visszafogásával kellene fedezni. Célszerű lenne a 14. havi nyugdíjat degresszívvé tenni, ezzel tompítani a túlzott nyugdíj-egyenlőtlenségeket.
A tanulmány a hazai fejlesztéspolitikai diskurzus egyik központi kategóriájának, a hozzáadott érték fogalmának értelmezési és alkalmazási lehetőségeit vizsgálja. Fő állítása, hogy a hozzáadott érték sem kizárólagos fejlesztéspolitikai orientációs elvként, sem pedig elvetendő mutatóként nem kezelhető. A nemzetközi szakirodalomra támaszkodva amellett érvel, hogy a globális értékláncok szerkezeti sajátosságai és a bruttó kereskedelmi statisztikák torzításai miatt a hazai hozzáadott érték a belföldi jövedelemképződés megragadásának továbbra is releváns indikátora. A tanulmány áttekinti a fogalommal kapcsolatos hazai kritikákat, különös tekintettel a mérési nehézségekre, a fogalmi bizonytalanságokra és a politikai-retorikai túlterheltségre, és arra a következtetésre jut, hogy e problémák nem a mutató mellőzését, hanem értelmezési kereteinek pontosabb meghatározását teszik szükségessé. A cikk ennek alapján egy többdimenziós fejlesztéspolitikai indikátorkosár alkalmazása mellett érvel, amelyben a hazai hozzáadott érték kitüntetett, de nem kizárólagos szerepet kap a termelékenység, a hazai beágyazottság, valamint a fejlődési potenciálok és korlátok együttes értékelésében.
A tanulmány a multinacionális vállalatok leányvállalati kontrollja és a hazai beszállítók abszorpciós képessége közötti kölcsönhatást vizsgálja egy Magyarországon működő német termelővállalat példáján. A kutatás célja annak feltárása, hogy a magyar beszállítók korlátozott integrációja inkább a leányvállalatok beszerzési autonómiájának hiányából vagy a hazai vállalatok gyengébb technológiai, szervezeti és tudásbeli kapacitásaiból fakad-e. A 2015 és 2019 közötti beszállítói adatok, valamint vállalati és pénzügyi jellemzők alapján elvégzett logisztikus regresszió és a becsült részvételi valószínűség szerinti párosítással (propensity score matching, PSM) elvégzett elemzés kimutatja, hogy a hazai beszállítók átlagosan kisebb méretűek, technológiailag kevésbé fejlettek, valamint alacsonyabb béreket fizetnek, mint külföldi hátterű versenytársaik. Ugyanakkor a külföldi hátterű beszállítók felülreprezentáltak az értékláncban, nagyobb valószínűséggel szállítanak komplexebb termékeket még akkor is, ha technológiai és egyéb vállalati jellemzőik hasonlók a hazai beszállítókéihoz. Eredményeink rámutatnak, hogy a magyar gazdaság duális szerkezetének fennmaradása nem csupán a hazai vállalatok abszorpciós korlátain, hanem a multinacionális vállalatcsoportok irányítási gyakorlatán is múlik. Ezért a gazdaságpolitikai beavatkozásoknak a helyi beszállítók képességfejlesztése mellett a multinacionális cégek mélyebb helyi beágyazódását, illetve a leányvállalatok beszerzési autonómiájának növelését is célszerű ösztönözni.
A tanulmány azt vizsgálja, hogyan segíthetik a globális értékláncok (global value chains, GVC) elméletének analógiái a mesterséges intelligencia (artificial intelligence, AI) munkaerőpiaci hatásainak értelmezését. Három GVC-témakörre épít: a feladatalapú megközelítésre, a feljebb lépésre és a földrajzi feldarabolódás határaira. A cikk arra a következtetésre jut, hogy 1. a humán hozzájárulás relatív értéke és a munkajövedelmek GDP-hez mért aránya várhatóan tovább csökken, miközben az AI által előállított hozzáadott érték növekszik; 2. a feladatalapú és az állásmegszűnésre építő előrejelzések közötti különbség idővel mérséklődik. A szerző szerint a munkaerő számos abszolút előnnyel rendelkezik ugyan, ezek megőrzése azonban csak akkor lehetséges, ha a munkavállalók és a szervezetek tudatosan úgy használják az AI-t, hogy az a humán képességeket kiegészítse, ne pedig erodálja.
Jelen tanulmány hozzászólás Mihályi Péter Miért nem lehet a hozzáadott érték a fejlesztéspolitika iránytűje? című cikkéhez. A szerző a közgazdaságtanban gyakran használt, de kevéssé definiált fogalmak – mint a versenyképesség vagy a hozzáadott érték – értelmezési problémáit járja körül, különös tekintettel azok gazdaságpolitikai kommunikációban betöltött retorikai szerepére. Kritizálja azt a megközelítést, mintha a hozzáadott érték valóban a magyar gazdaságpolitika iránytűje lenne, és rávilágít arra, hogy ezek az állítások gyakran inkább retorikai fogások, mint megalapozott szakmai tények. Bevezeti a „retorikai közgazdaságtan” fogalmát, amely olyan eseteket ír le, ahol számszerűleg nem megragadható közgazdasági tényeknek indokolatlanul kvantitatív jelentőséget tulajdonítanak. A tanulmány Mihályi Péter nyolc pontban megfogalmazott érveit elemzi a hozzáadott érték gazdaságpolitikai felhasználásával szemben, miközben számos ponton egyező álláspontot képvisel. Különös figyelmet fordít a mosolygörbe elméleti megalapozatlanságára és az innovációval kapcsolatos felületes politikai állásfoglalásokra, kiemelve a szakmailag bizonytalan fogalomhasználat káros hatásait mind a kommunikációban, mind a gyakorlatban.
A tanulmány az amerikai–kínai technológiai rivalizálás egyik kulcsfontosságú iparpolitikai fordulópontját, a CHIPS and Science Act jogalkotási folyamatát vizsgálja, különös tekintettel annak félvezetőipari piaci hatásaira. A kutatás azt elemzi, hogy az amerikai technonacionalista iparpolitika miként befolyásolta a globális mikrochip ellátási lánc vállalatainak részvénypiaci teljesítményét, illetve javította-e az amerikai félvezetőipar versenyképességét. Az elemzés öt meghatározó jogalkotási eseményre épül, és a vezető félvezetőipari vállalatok kumulált abnormális hozamait (CAR) vizsgálja. A kutatás az eseményhatás-elemzést lineáris regxresszióval és hosszú rövid távú memóriára (LSTM) épülő neurális hálózati modellel kombinálja a várható hozamok becslésére. A keresztmetszeti korrelációra korrigált tesztek két eseménynél mutatnak ki robusztus piaci reakciót: a H.R. 4346 hordozótörvény-stratégia 2022. július 19-i bejelentésénél szignifikáns pozitív, míg a törvény 2022. augusztus 9-i aláírásánál rövid távú negatív reakció jelentkezett. A korai jogalkotási lépésekre nem volt kimutatható szignifikáns reakció. A hatások erősen csoportfüggők: az aláírási eseménynél a bérgyártók és az integrált eszközgyártók reakciója statisztikailag szignifikánsan eltért egymástól. Az eredmények szerint az iparpolitikai beavatkozások hatása jelentősen különbözik az ellátási lánc egyes szegmensei között, és a vállalatok üzleti modellje, illetve földrajzielhelyezkedése meghatározó a befektetői reakciók alakulásában.
A tanulmány azt vizsgálja, mennyire voltak válságállók a hazai kis- és középvállalkozások a koronavírus-járvány időszakában és azt követően. Véletlenszerű mintán alapuló empirikus elemzésünk a reziliencia objektív (pénzügyi és működési adatokon alapuló) és szubjektív (önértékelésen alapuló) dimenzióit egyaránt feltárja. A vállalatokat árbevétel-alapú kilábalási mutatók segítségével reziliens és visszaeső csoportba osztottuk, ez utóbbiakat négy klaszterbe soroltuk: feltámadó újraépítők, sebzett félig visszatérők, stabilan növekedő kiegyensúlyozottak és megrekedt visszafogottak. Eredményeink szerint a reziliens cégek a válság idején mind a bértömeg, mind az anyagjellegű ráfordítások arányát rugalmasan csökkentették, míg a nem reziliensek többségénél költségrugalmatlanság figyelhető meg. A reziliens vállalatok magasabb eladósodottsági szintről indultak, ami nagyobb finanszírozási kapacitásra utal. A digitalizáció és a pénzügyi reziliencia között nem találtunk szignifikáns kapcsolatot, viszont az objektív és a szubjektív reziliencia között pozitív összefüggést mutattunk ki. Az eredmények hozzájárulnak a vállalati válságkezelési gyakorlat és a kkv-k rezilienciájának komplex értelmezéséhez.
A tanulmány a stratégiai autonómia fogalmát értelmezi újra a rendszerelmélet szemszögéből és az európai gazdaság perspektívájából. Érvelése szerint a jelenlegi, uralkodó megközelítés – miszerint az európai stratégiai autonómia a belső mennyiségi növekedés erősítését követeli meg – egyre törékenyebb feltételezéseken nyugszik a gazdasági reziliencia és függetlenség tekintetében. Ezzel szemben a dolgozat amellett foglal állást, hogy az európai stratégiai autonómia valódi megvalósítása a minőségi növekedés – sőt a nemnövekedés – irányába történő elmozdulást igényel, amely a fenntarthatóságot és a rendszerszintű alkalmazkodóképességet helyezi előtérbe az expanzióval szemben. A tanulmány a „zombijelenség” metaforáján keresztül illusztrálja a mennyiségi gazdasági növekedésen alapuló stratégiai autonómia tévútjellegét. A rendszerelméleti és posztnövekedési megközelítés összekapcsolása révén az elemzés a stratégiai autonómia átfogó újragondolására hív, mint olyan transzformatív folyamatra, amely egyszerre követel meg gazdasági és fogalmi megújulást a válaszúton álló Európától.
A tanulmány, amely hozzászólás Mihályi (2026) cikkéhez, amellett érvel, hogy a fejlesztéspolitikai elemzésekben nem a hozzáadott érték abszolút nagyságát, hanem annak termelési értékhez viszonyított arányát, a hozzáadottérték-tartalmat célszerű alkalmazni. Ez a mutató jobban tükrözi a vállalkozások belső értékteremtő képességét, valamint a globális értékláncokon belüli funkcionális pozíciójukat. A szerző áttekinti a mosolygörbe értelmezési kérdéseit és országonkénti megjelenését, és állást foglal további használata mellett. A tanulmány rámutat, hogy a hozzáadottérték-adatok csak vagyonmérlegekkel és további kiegészítő elemzésekkel együtt alkalmasak fejlesztéspolitikai iránytűként, mivel a mérési hibák és a manipulációs lehetőségek torzíthatják az eredményeket. Végül röviden összefoglalja a főbb torzító tényezőket és a statisztikai gyakorlat korrekciós mechanizmusait.
Az Európai Unió 2023-ban elfogadott bértranszparencia-irányelvének célja, hogy a bérátláthatóság erősítésével és vállalati szintű jelentéstételi kötelezettségek bevezetésével csökkentse a nemek közötti bérkülönbségeket. Tanulmányunk célja, hogy az irányelv jelentéstételi és megfelelési logikáját adminisztratív adatokon teszteljük, és bemutassuk, hogy a mért bérkülönbségek nagysága, a munkavállalók egyenlőtlenségben való érintettsége, valamint a vállalatokra háruló megfelelési teher milyen mértékben függ a választott mérési és kategorizálási döntésektől. Elemzésünk egy 2022-re vonatkozó, a teljes hazai foglalkoztatotti népességet lefedő, anonimizált adminisztratív adatbázison alapul, amely lehetővé teszi az irányelvben előírt mutatók vizsgálatát különböző munkaköri kategorizálási szinteken. Eredményeink arról tanúskodnak, hogy a kimutatott bérkülönbségek nagysága és a potenciális megfelelési kötelezettségek mértéke nagyban függ a munkaköri kategóriák definiálásától, részletességétől, valamint attól, hogy a szabályozás milyen mértékben enged figyelembe venni olyan tényezőket, mint az életkor és a tapasztalat. A tanulmányban azonosítjuk azokat a kritikus pontokat, amelyeknek a körültekintő tagállami szabályozása hozzájárulhat ahhoz, hogy az irányelv céljai (a bérkülönbségek érdemi csökkentése és az átláthatóság erősítése) észszerű adminisztratív terhek mellett valósuljanak meg.
A tanulmány a nagy nyelvi modellek (Large Language Model, LLMs) termelékenységre és gazdasági növekedésre gyakorolt potenciális hatását vizsgálja Magyarországon. Az elemzés Acemoglu (2025), valamint Aghion és Bunel (2024) keretrendszereire épül, és a hazai munkaerőpiac munkakörszintű LLM-érintettségének becslését használja fel, álláshirdetési adatok alapján. A számítások szerint az LLM-ek által érintett gazdasági tevékenységek aránya mérsékelt, ami a teljes tényezőtermelékenység (TFP) 0,25–0,81 százalékpontos növekedését eredményezheti a következő évtizedben. Ez éves szinten 0,05–0,15 százalékpontos GDP-növekedésnek felel meg. A becsült hatások elmaradnak az amerikai eredményektől, ami elsősorban a hazai munkaerő alacsonyabb LLM-érintettségével és a munkajövedelmek GDP-ből való kisebb részesedésével magyarázható. Az eredmények rámutatnak az iparági és munkaerőpiaci szerkezet, valamint a jövedelemeloszlás szerepére az MI által elérhető növekedési potenciál alakulásában.
Jelen tanulmány kritikusan elemzi Mihályi Péter (2026) cikkét, és megállapítja, hogy a hozzáadott érték és az értékláncok fogalmának, valamint az innováció szerepének félreértelmezése miatt Mihályi tévesen kérdőjelezi meg az iparpolitika és a fejlesztéspolitika szükségességét. A szerző hangsúlyozza az iparpolitika kritikus szerepét a technológiai fejlődésben, az értékláncok ellenálló képességének növelésében és a gazdasági felzárkózásban. Kitér továbbá az innováció fogalmának komplexitására, kiemelve, hogy az nem azonos a kutatás-fejlesztéssel. A tanulmány végkövetkeztetése szerint a szakmailag megalapozott vita folytatásához elengedhetetlen a nemzetközi irodalom alaposabb bemutatása, adatvezérelt elemzések készítése és az elméleti keretek pontosabb definiálása.
A tanulmány a fejlesztéspolitika és az iparpolitika néhány vitatott vonatkozásával foglalkozik, Mihályi Péternek a hozzáadott érték iparpolitikai alkalmazását kritizáló írására (Mihályi, 2026) reflektálva. A magyar struktúrapolitikai gyakorlat rendszerint a külső környezet változásaira reagált, a hazai gazdasági rendszer nem szándékolt következményeinek korrigálását, valamint politikai preferenciák érvényesítését szolgálta. A hozzáadott érték (GDP) evidens mérce, a tényleges fejlesztéspolitikára azonban szituációtól függő minták jellemzők. Magyarországon 2010-től a hazai bajnokok kiemelésére, a termelési volumennek és a foglalkoztatásnak a növelésére irányult a struktúrapolitika, mellőzve a termelékenységi szempontot. Hosszabb időt tekintve kimutatható, hogy a versenyviszonyok deformálása, a járadékvadászat terjedése rontja az erőforrás-allokációt, és ütemvesztéshez vezet.
