OBJECTIVE:An SF3B1 (Somatic splicing factor 3B subunit 1) mutation has been associated with prolactin-secreting pituitary neuroendocrine tumours (PitNET) with increased proliferation, invasion, dopamine agonist resistance and reduced progression-free survival. DESIGN:We screened a multi-centric cohort of 127 patients with prolactin-secreting PitNET for the SF3B1R625H mutation using digital PCR. METHODS:A comparative analysis was conducted between wild-type and mutated tumours, assessing clinical parameters, including age at diagnosis, sex distribution, prolactin levels, tumour size, extent of invasion, recurrence, and response to dopamine agonists. RESULTS:Somatic SF3B1R625H mutation was found in 21/127 patients (17%), who were diagnosed at a younger age (P = .04) and had larger tumour diameter (P = .03). Patients who needed transcranial surgery had a higher mutation frequency in their tumour samples compared to the transsphenoidal group (P = .01). The occurrence of mutation was similar in males and females. Preoperative and postoperative prolactin levels were comparable in patients with mutant and wild-type tumours. No associations were observed between mutation and tumour invasiveness, Ki-67 proliferation index, p53 expression, recurrence and dopamine agonist resistance. Hypopituitarism at presentation, visual deficits, number of surgeries and disease-free survival were not different between the groups. CONCLUSION:SF3B1 somatic mutation status in lactotroph tumours-as assessed by digital PCR technology-is associated with a younger age at diagnosis and larger tumour diameter. However, in our cohort, it does not appear to be associated with histological features, higher recurrence, treatment resistance, tumour invasiveness, or long-term outcomes in our multi-centric cohort.

IntroductionIncreased androgen production in 46,XX individuals with congenital adrenal hyperplasia leads to a variable degree of external genital virilization, often complicating the decision regarding sex assignment after birth.MethodsIn this single tertiary center retrospective study, we analyzed individuals with 46,XX karyotype and 21-hydroxylase deficiency with Prader score V or EMS 8-9, who were assigned and reared as male in the last 40 years. In parallel, we conducted a comprehensive review of published case reports on 46,XX male CAH patients to gain insight into their gender identity outcomes, surgical interventions, and quality of life.ResultsWe identified four severely virilized 46,XX CAH patients, who were assigned and reared as male and have maintained a stable male gender identity. In addition, we found 63 similar published cases in the literature between 1963 and 2025. Outcome data were available in 50 cases. Among them, 43/50 patients were satisfied with male gender identity, although 3/43 underwent male to female and back to male reassignment.ConclusionOur experience with four patients aligns with several published case reports showing that 46,XX CAH infants with severe genital virilization reared as male may develop and maintain a stable male gender identity throughout life. However, if male sex assignment is chosen for a 46,XX child, parents should be counseled about fertility implications, future surgical needs, potential height-related concerns and the possibility of testosterone treatment. Nevertheless, individualized care, shared decision-making, parental involvement and family support appear to be essential for a positive outcome.

Az 55 éves férfibeteg, akinek a kórelőzményében magas vérnyomás, illetve asthma bronchiale szerepel, átmeneti nem-invazív légzési támogatást (NIV) szükségessé tevő cardialis decompensatio miatt került kardiológiai osztályos felvételre. Panaszai hátterében az elvégzett vizsgálatok során takotsubo cardiomyopathia igazolódott. Szív MRI-vizsgálat mellékleleteként egy 6 cm-es mellékvese daganatot írtak le, a hormonvizsgálatok pheochromocytomát igazoltak. A beteg laparoszkópos adrenelectomián esett át, amely után tünetei megszűntek, és a 24 órás gyűjtött vizeletben a katekolaminszintek normalizálódtak. Genetikai vizsgálat szukcinát-dehidrogenáz komplex, B alegység (SDHB) mutációt igazolt, amely később a beteg 25 éves, tünetmentes fiánál is kimutatható volt. A pheochromocytoma ritka, hormontermelő daganat, amely súlyos szív-ér rendszeri tüneteket okozhat. Az SDHB mutációhoz agresszív lefolyás is társulhat, ezért szoros, életen át tartó követés és családi genetikai szűrés elengedhetetlen.

The hyperinsulinemic hypoglycemic syndrome is typically caused by insulinoma, a neuroendocrine tumor of the pancreas. Beyond the diagnosis, the most difficult part is the accurate localization of the tumor, which is essential to the curative surgical therapy. A 36-year-old woman with several episodes of loss of consciousness was diagnosed with endogenous hyperinsulinemia causing hypoglycemia. The MRI raised the possibility of a 5-mm lesion in the tail of the pancreas, however, neither the CT, nor the endoscopic ultrasound was able to confirm it. The somatostatin-receptor scintigraphy was also negative. The 68Ga-exendin PET/CT showed tracer enhancement in the tail of the pancreas in the same region as in the MRI. Based on these results, a distal pancreas resection was made. After the surgery, the hypoglycemic episodes of the patient disappeared and histology confirmed the diagnosis. Conventional imaging techniques are often not sensitive enough for the localization of insulinoma, mostly in cases of small, hypovascularized tumors. Somatostatine-receptor targeted modalities which are widely used in the imaging of neuroendocrine tumors could be negative because of the lower expression of somatostatine receptors. In our case, the novel, functional imaging 68Ga-exendin PET/CT was efficiently used, which can localize insulinomas with high sensitivity. Orv Hetil. 2025; 166(6): 228–233.

A significant number of patients with primary hypothyroidism report persistent symptoms and decreased quality of life (QoL) despite biochemically adequate levothyroxine replacement. Individual variations in thyroxine conversion, autoimmune inflammation, and psychological factors have all been implicated as a potential cause. In this cross-sectional study we have examined the association of numerous demographic, disease-specific, and laboratory parameters as well as three patient reported outcome measures with thyroid-dependent QoL as measured by the Underactive Thyroid-Dependent Quality of Life Questionnaire. Patients were stringently selected to minimize the confounding effect of comorbidities or inadequate hormone replacement. We used validated questionnaires to assess somatosensory amplification, depression, and symptom number. Determinants of QoL were evaluated using uni- and multivariable linear modeling, and mediation analysis. Our final sample consisted of 157 patients. 70.7

The hyperinsulinemic hypoglycemic syndrome is typically caused by insulinoma, a neuroendocrine tumor of the pancreas. Beyond the diagnosis, the most difficult part is the accurate localization of the tumor, which is essential to the curative surgical therapy. A 36-year-old woman with several episodes of loss of consciousness was diagnosed with endogenous hyperinsulinemia causing hypoglycemia. The MRI raised the possibility of a 5-mm lesion in the tail of the pancreas, however, neither the CT, nor the endoscopic ultrasound was able to confirm it. The somatostatin-receptor scintigraphy was also negative. The Ga-68-exendin PET/CT showed tracer enhancement in the tail of the pancreas in the same region as in the MRI. Based on these results, a distal pancreas resection was made. After the surgery, the hypoglycemic episodes of the patient disappeared and histology confirmed the diagnosis. Conventional imaging techniques are often not sensitive enough for the localization of insulinoma, mostly in cases of small, hypovascularized tumors. Somatostatine-receptor targeted modalities which are widely used in the imaging of neuroendocrine tumors could be negative because of the lower expression of somatostatine receptors. In our case, the novel, functional imaging Ga-68-exendin PET/CT was efficiently used, which can localize insulinomas with high sensitivity.

A hyperinsulinaemiás hypoglykaemiás tünetegyüttes fő oka a pancreas neuroendokrin daganata, az insulinoma. A nehézséget a diagnózis felállításán túl a tumor pontos lokalizációja adja, mely elsődleges a kuratív műtét elvégzéséhez. 36 éves nőbetegünk esetében zavartság, eszméletvesztéssel járó rosszullétek hátterében igazolódott hypoglykaemiát okozó endogén hyperinsulinaemia. Az MRI felvetette a pancreas farki részén 5 mm-es eltérés jelenlétét, mely ezt követően sem a hasi CT-vizsgálaton, sem az insulinoma diagnózisában nagy jelentőséggel bíró endoszkópos ultrahangvizsgálaton nem ábrázolódott. Szintén nem igazolódott szomatosztatinreceptor-pozitivitás a hasnyálmirigy területén az elvégzett szomatosztatinreceptor-szcintigráfia során. A 68 Ga-exendin-PET/CT ugyanakkor az MRI-n leírt laesiónak megfelelő dúsulást jelzett a pancreas farki régiójában. A vizsgálat eredménye alapján distalis pancreasresectio történt, melyet követően a beteg hypoglykaemiás rosszullétei megszűntek, és a szövettani vizsgálat a diagnózist megerősítette. A hagyományos képalkotó diagnosztikai módszerek gyakran nem informatívak az insulinoma lokalizálásában, elsősorban a kis méretű, hipovaszkularizált laesiók esetében. A neuroendokrin daganatoknál széleskörűen alkalmazott szomatosztatin-receptor kimutatását célzó képalkotó vizsgálatok az insulinomák esetében negatív eredményt adhatnak az alacsony szomatosztatinreceptor-expresszió miatt. Esetünkben a legújabb funkcionális képalkotó módszert, a 68 Ga-exendin-PET/CT-t hatékonyan alkalmaztuk, mely specifikusan képes kimutatni még a kis méretű insulinomákat is. Orv Hetil. 2025; 166(6): 228–233.

Az ötven év feletti lakosság egyik leggyakoribb, az életminőséget súlyosan rontó állapota az osteoporosis, aminek pontos pathomechanizmusa még a mai napig sem teljesen feltárt. Ma az életkorral együtt járó csonttömegvesztés lassításában az egyik legelfogadott gyógyszeres terápia a csontátépülésben fontos szerepet játszó osteoclastok blokkolása, az ún. antirezorptív szerek alkalmazása. Ezeket a szereket az osteoporosis mellett széles körben alkalmazzák metasztatikus csonttumorok, hiperkalcémiával társuló daganatok és más, fokozott osteoclast aktivitással társuló kórképek gyógykezelésében is. Az antirezorptív-kezelésben a leggyakrabban alkalmazott szer a biszfoszfonát csoport, azonban az utóbbi évtizedben a szelektív RANKL (receptor activator for nuclear factor-kappa B ligand), ellenes rekombináns monoclonalis antitest (denosumab) is széles körben alkalmazott. A két vegyület hatásmechanizmusa merőben eltérő. A biszfoszfonátok irreverzibilisen beépülnek a csont szervetlen vázába, és a csontátépülés során az osteoclastok ezeket bekebelezik, metabolizálják, de nem képesek teljesen lebontani. Végül olyan toxikus metabolitok képződnek a sejtben, amelyek súlyosan károsítják a sejtek cytosceletonját, a sejt nem képes a csontmátrixra tapadni, és végül apoptosis áldozata lesz. Ugyanakkor a denosumab a RANKL blokkolása révén az osteoclast neogenezist gátolja, és ezáltal a funkcióképes, differenciálódott, érett osteoclastok száma csökken, Tehát, amíg a biszfoszfonátok az érett OC sejteken hatnak, a denosumab az OC neogenezist állítja le. Az eltérő hatásmechanizmusok ellenére mindkét szer egyik, bár nem gyakori mellékhatása az invazív fogászati kezeléseket követő csontnecrosis, angol terminológiában osteonecrosis of jaws. Mivel mindkét szer az osteoclast aktivitást blokkolja, ezért nagy valószínűséggel a csontnecrozisért is elsősorban az OCL sejtek aktivitásának hiánya felelős. Ma még az ONJ evidenciákon alapuló kezelése nem adott. Több alternatív kezelési stratégiáról jelentek meg közlemények. Ezek közül az egyik a rekombináns h-PTH 1–34 hormonkészítmények (teriparatid) alkalmazása, amely ismételten beindíthatja a korábban blokkolt összehangolt csontátépülést.

BACKGROUND: Distinguishing between unilateral and bilateral primary aldosteronism, a major cause of secondary hypertension, is crucial due to different treatment approaches. While adrenal venous sampling is the gold standard, its invasiveness, limited availability, and often difficult interpretation pose challenges. This study explores the utility of circulating microRNAs (miRNAs) and machine learning in distinguishing between unilateral and bilateral forms of primary aldosteronism. METHODS: MiRNA profiling was conducted on plasma samples from 18 patients with primary aldosteronism taken during adrenal venous sampling on an Illumina MiSeq platform. Bioinformatics and machine learning identified 9 miRNAs for validation by reverse transcription real-time quantitative polymerase chain reaction. Validation was performed on a cohort consisting of 108 patients with known subdifferentiation. A 30-patient subset of the validation cohort involved both adrenal venous sampling and peripheral, the rest only peripheral samples. A neural network model was used for feature selection and comparison between adrenal venous sampling and peripheral samples, while a deep-learning model was used for classification. RESULTS: Our model identified 10 miRNA combinations achieving >85% accuracy in distinguishing unilateral primary aldosteronism and bilateral adrenal hyperplasia on a 30-sample subset, while also confirming the suitability of peripheral samples for analysis. The best model, involving 6 miRNAs, achieved an area under curve of 87.1%. Deep learning resulted in 100% accuracy on the subset and 90.9% sensitivity and 81.8% specificity on all 108 samples, with an area under curve of 86.7%. CONCLUSIONS: Machine learning analysis of circulating miRNAs offers a minimally invasive alternative for primary aldosteronism lateralization. Early identification of bilateral adrenal hyperplasia could expedite treatment initiation without the need for further localization, benefiting both patients and health care providers.

Objective:The mainstay therapy of hypothyroidism is levothyroxine (LT4). In most cases lifelong treatment is warranted, therefore, choosing adequate doses are of paramount significance. The purpose of this study was to assess several factors that have been proposed to influence LT4 therapy including etiology of hypothyroidism, gender, age, bodyweight, BMI, concomitant drug use, disease severity and time since diagnosis in patients with stable, adequately controlled hypothyroidism. Methods:In this cross-sectional study we analysed past medical history, anthropometric data and biochemical parameters reflecting thyroid function of patients with chronic hypothyroidism who were adequately treated (TSH levels in normal range) with LT4 for at least 6 months. Potential predictors of LT4 requirement were evaluated using uni- and multivariate linear modelling. Results:191 individuals were enrolled in this study, who were divided into autoimmune (n = 147) and post-surgery (n = 44) groups. Mean age, time since diagnosis and LT4 dose (1.3 versus 1.1 mcg/kgBW) were significantly lower in the autoimmune group. In the post-surgery group age was the only significant (p = 0.016) predictor of LT4 dose. In the autoimmune group BMI (p = 0.001), time since diagnosis (p = 0.023), as well as their interaction (p = 0.012) turned out to be significant predictors of LT4 requirement. Conclusions:Our results implicate the necessity of differentiating between etiologies of hypothyroidism when starting or changing thyroxine replacement therapy. Patient in both groups required significantly lower doses of LT4 replacement, than previous reports suggest, to maintain stable euthyroidism. Distinctly different factors predicted hormone requirement in the two study groups.

A Turner-szindróma női fenotípussal járó komplex betegség, melynek oka az egyik X-kromoszóma teljes vagy részleges hiánya. Előfordulási gyakorisága leány újszülött esetén 1/2000–2500. A legújabb diagnosztikus kritériumok, a genetikai háttér egyre pontosabb ismerete, a terápiás lehetőségek fejlődése és az egyre részletesebb gondozási protokollok segítséget nyújtanak a betegség minél korábbi felismeréséhez és a betegek életminőségének nagy fokú javításához. A beteggondozás legfontosabb eleme minden életkorban a multidiszciplináris ellátás, mivel a Turner-szindrómás pácienseknél a különböző életszakaszokban más és más, de egyszerre akár több tünet, illetve betegség vagy szövődmény manifesztálódása is várható. A szindrómához társuló fenotípusbeli eltérések nagy variációt mutatnak. Leggyakoribb tünete az alacsony termet, a petefészek dysgenesise által okozott hypogonadismus és következményes késői vagy elmaradt pubertas. Graviditás csupán 4,8–7,6%-ban fordul elő. A testi elváltozások mellett több szervrendszer érintett, így várható különböző, Turner-szindrómával összefüggő betegségek – úgymint veleszületett szív- és vesefejlődési rendellenességek, vérnyomáseltérés, fülészeti, szemészeti, pajzsmirigy-, ortopéd betegségek, neurokognitív diszfunkció, a csont-ásványianyag csökkenése és autoimmun betegségek – előfordulása is. Összefoglalónk célja, hogy segítséget nyújtson a Turner-szindrómás betegek minél korábbi diagnosztizálásához és az élethosszig tartó teljes körű beteggondozáshoz, különös tekintettel endokrinológiai és kardiológiai ellátásukra. Orv Hetil. 2024; 165(11): 416–423.

Turner syndrome is a complex disease with a female phenotype, which is caused by the complete or partial absence of one of the X chromosomes. It affects approximately 1 out of every 2000 to 2500 live female birth. The latest diagnostic criteria, a more precise knowledge of the genetic background, the development of therapeutic options and increasingly detailed care protocols help to recognize the disease as early as possible and greatly improve the quality of life of patients. The most important element of patient care at all stages of life is multidisciplinary care, as patients with Turner syndrome can be expected to manifest different symptoms or diseases at different stages of life, but even at the same time. Turner syndrome is associated with a wide range of phenotypic variations. The most characteristic features are short stature, late or delayed puberty caused by ovarian dysgenesis. Due to early ovarian insufficiency, the chance of spontaneous pregnancy is 4.8–7.6%. Other common anomalies are congenital heart and kidney malformations, hypertension, diverse range of eye and ear disorders, thyroid dysfunction, orthopaedic issues, neurocognitive deficit, osteoporosis and autoimmune diseases. The aim of our summary is to provide assistance in the early recognition of patients with Turner syndrome and to present the latest recommendations for patient care. Orv Hetil. 2024; 165(11): 416–423.

Az osteoporosis a civilizált világban az ötven évesnél idősebb korosztályban az egyik leggyakoribb, az életminőséget súlyosan rontó állapot. A csonttömegvesztés megelőzésében és kezelésében ma a legelterjedtebb az antireszorptív gyógyszerek alkalmazása, amelyek az osteoclastok blokkolása révén lassítják a csonttömeg vesztését. Az antireszorptív kezelés egyik, bár nem gyakori vezető mellékhatása az invazív szájsebészeti beavatkozások után előforduló csontnekrózis, amely „medication-related osteonecrosis of the jaw (MRONJ)” néven szerepel az angolszász irodalomban. Az osteoporosis kezelésében az utóbbi két évtizedben fokozatosan egyre nagyobb teret követelnek maguknak az anabolikus hormonkészítmények, elsősorban a rekombináns humán parathormon (1–34) alkalmazása. E hormonkészítmény teriparatid néven már több mint két évtizede van klinikai alkalmazásban. Egyes közlemények szerint a teriparatid hatásosabb a csontsűrűség megtartásában és a patológiás csonttörések kezelésében, mint az antireszorptív gyógyszerek. Igazolt, hogy a napi egyszeri dózisban adott parathormon fokozza az összehangolt csontátépülést, és a folyamatot a csontképzés irányába tolja el. Számos állatkísérlet és humán klinikai vizsgálatok igazolták, hogy a szisztémásan, napi egyszeri dózisban adott teriparatid gyorsította a callusképződést, lerövidítette a gyógyulási időt, és egyben javultak a csont mechanikai tulajdonságai is. A parathormon ún. „off-label” indikációja azonban még mindig nem megalapozott. Ugyanakkor egyre több olyan adat gyűlt össze a nemzetközi irodalomban, miszerint a teriparatid hatásos az egyébként hagyományos kezelésre rezisztens, gyógyszer okozta állcsontnekrózis gyógyításában is. A közlemény célja összefoglalni a parathormon anabolikus farmakológiai hatásával kapcsolatos irodalmat és az elmúlt évtizedben az irodalomban közölt eredmények alapján a parathormon alkalmazásával az antireszorptív gyógyszerek okozta állcsontnekrózisok terápiájában elért eredményeket. Az elmúlt 15 évben megjelent nagyszámú esetközlemény és a limitált számú klinikai vizsgálat eredményei alapján feltételezhető, hogy a teriparatidkészítményeket alkalmazni lehetne a hagyományos kezelésre rezisztens állcsontnekrózisok kezelésében is. Ám még további randomizált, kontrollált klinikai vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy kimondható legyen: a teriparatid valóban hatékony és biztonságos kezelési alternatíva lenne a hagyományos kezelésre nem reagáló, gyógyszer okozta állcsontnekrózis-esetek kezelésében. Orv Hetil. 2023; 164(36): 1406–1415.

In developed countries, osteoporosis is one of the most common debilitating conditions in the population over the age of 50. Unfortunately, the pathomechanism of the disease is still not fully understood. Nowadays, the administration of antiresorptive drugs blocking osteoclastic activity is the most commonly used medication to slow down the speed of the bone loss. One of the uncommon side effects of such drugs is the medication-related osteonecrosis of the jaw (MRONJ). Recently, a number of alternative therapeutic approaches has been tested and published, amongst them the recombinant human parathyroid hormone (rhPTH, teriparatide) use, which is turning into a promising treatment modality. According to certain meta-analyses, its pharmacological effect on increasing bone mineral density and controlling pathological vertebral fractures is superior to antiresorptive drugs; however, the so-called "off-label" application of teriparatide remains controversial. As intermittent administration of teriparatide stimulates bone formation, several animal and clinical studies indicated that systemic application of teriparatide shortened fracture healing time and improved quality of the callus and the newly formed bone. Furthermore, recently several clinical studies showed the beneficial effect of the intermittent rhPTH administration in the management of MRONJ. This article reviews the history of the anabolic effect of the low-dose rhPTH discovery, provides evidence-based data from animal and human studies, summarizes its biological mechanisms and the clinical benefits of the anabolic therapy and also their possible role in the management of MRONJ. The majority of the clinical data indicates that, in the case of therapy-resistant osteonecrosis, it may be worthwhile to apply short-term intermittent teriparatide therapy. Notwithstanding, more randomized clinical trials are necessary in order to confirm the efficacy and the safety of the use of teriparatide in the treatment of MRONJ. Orv Hetil. 2023; 164(36): 1406-1415.

In this chapter, the reader will get acquainted with the andrological importance, clinical features, diagnosis and treatment of Male hypogonadism. Primary-, secondary- and Late-onset hypogonadism are discussed in the aspect of andrology, sexual health and fertility.

Searchable abstracts of presentations at key conferences in endocrinology ISSN 1470-3947 (print) | ISSN 1479-6848 (online)

Context: DNA demethylation and inhibitory effects of aspirin on pituitary cell proliferation have been demonstrated. Objective: Our aim was to clarify the molecular mechanisms behind the aspirin-related effects in pituitary cells. Methods: DNA methylome and whole transcriptome profile were investigated in RC-4B/C and GH3 pituitary cell lines upon aspirin treatment. Effects of aspirin and a demethylation agent, decitabine, were further tested in vitro. PTTG1 expression in 41 human PitNET samples and whole genome gene and protein expression data of 76 PitNET and 34 control samples (available in Gene Expression Omnibus) were evaluated. Results: Aspirin induced global DNA demethylation and consequential transcriptome changes. Overexpression of Tet enzymes and their cofactor Uhrf2 were identified behind the increase of 5-hydroxymethylcytosine (5hmC). Besides cell cycle, proliferation, and migration effects that were validated by functional experiments, aspirin increased Tp53 activity through p53 acetylation and decreased E2f1 activity. Among the p53 controlled genes, Pttg1 and its interacting partners were downregulated upon aspirin treatment by inhibiting Pttg1 promoter activity. 5hmC positively correlated with Tet1-3 and Tp53 expression, and negatively correlated with Pttg1 expression, which was reinforced by the effect of decitabine. Additionally, high overlap (20.15%) was found between aspirin-regulated genes and dysregulated genes in PitNET tissue samples. Conclusion: A novel regulatory network has been revealed, in which aspirin regulated global demethylation, Tp53 activity, and Pttg1 expression along with decreased cell proliferation and migration. 5hmC, a novel tissue biomarker in PitNET, indicated aspirin antitumoral effect in vitro as well. Our findings suggest the potential beneficial effect of aspirin in PitNET.